Nyárspolgár

(Bevezetés kezdőknek.)

A bejegyzés Carl Elliott a Ruminator Review-ban megjelent cikkének fordítása.

Hogyan rontsuk el az egyetemi karrierünket? Jónéhány út kínálkozik erre. Lehet az ember például zsémbes doktorandusz. Kiégett adminisztrátorrá is válhat, mondjuk dékánhelyettesként. Lehetséges még: öregedő, önkéntes remeteként élni a saját tanszéktől is elszigetelődve, aztán médiatudósként, akinek újságírók keresik a kegyeit, de kiröhögik a kollégái. Kihasználhatjuk a diákjainkat és megutáltathatja magát az ember; harcba kezdhetünk az egyetemi hivatalnokok ellen és elvághatjuk az előreléptetésünk esélyeit. Elronthatjuk a karrierünket idealistaként 25 évesen, cinikusként 45 évesen és különcként 65 évesen. Ha a kudarcot keressük, nincs is jobb hely erre, mint az egyetem. A lehetőségek korlátlanok.

Mondhatod, hogy arrogáns vagyok, de azt gondolom, hogy érzékem van a bukáshoz. Elkezdtem és otthagytam egy sikertelen karriert, részt vettem egy nagy bioetikai központ felszámolásában, tucatnyi cikket írtam, amit senki nem olvas és olyan unalmas előadásokat tartottam hogy a hallgatóság horkolt. Azt gondolom, kiérdemeltem a rangomat. Az ugyan igaz, hogy alkoholista még nem vagyok. Nincs függőségem, és egyetlen egyetemi kiadvány sem kelt ki ellenem. Még minding kezdő vagyok a kudarcban. A szakterületemen sokan mások sokkal látványosabb kudarcokat értek el, néhányuk állítólag Dél-Amerikában él. De tanulok. És azt gondolom, hogy van mit hozzátennem a témához.

Mint a posztgraduális tanulmányok igazgatója, gyakran kapok e-mail-eket és telefonhívásokat. "Az egyetemi karrierirodám azt javasolja, hogy gondolkozzam azon, hogyan válhatnék megkeseredett egyetemi kudarccá, " mondják ezek a diákok. "Hogyan csináljam?" Ez hosszú évek gyakorlatát igényli, természetesen. Senki sem tanulja meg így, hogyan szúrja el. Tudom, hogy néhányunk úgy tünteti fel, hogy ez könnyű. De ami könnyű kudarcnak tűnik, az gyakran gondosan megkonstruált lelemény. Azt akarjuk, hogy könnyűnek látsszon. Vagy azt gondolod, hogy Michael Jordan  zsákolása olyan könnyű, mint amilyennek láttatja? Nincs erőfeszítésmentes bukás. Dolgoznod kell rajta. És vannak titkok, amiket meg kell tanulni. Ez az, ahol segíthetek.

Ki kell választani egy doktori iskolát: itt kezdődik az egész. Hova kell menni instant csalódásért? Nos, ez attól függ, milyen bukást akarsz. Ha hamar ki akarsz égni, a választás egyszerű. Az egyik út az, ha kiválasztasz egy harmadrangú egyetemet megkeseredett, amúgy jó nevű egyetemen doktorált oktatókkal. Ezek az emberek éveket töltenek azzal, hogy sajnáltatják magukat a miatt, hogy a harvardi vagy princetoni diplomájuk után a lehangoló, Isten háta mögötti Illinoisba kerültek, és rajtad állnak bosszút. Egy másik út az, ha egy nagy fordulatszámú tanszékre mész, ahol a nyomás akkora, hogy valamelyik ered kidurran egy év után. Amikor kijössz a kórházból, annyira  megfélemlítettnek érzed magad, hogy egy szót sem tudsz a papírra vetni, attól való félelmedben, hogy nem tudod az érveidet megvédeni. A harmadik út az, hogy ha olyan tanszéket választasz, ahol a témád nevetség tárgya és a pálya szélére van szorítva. Ekkor védekező álláspontot  és  kisebbrendűségi érzést fejlesztesz ki, ami végigkísér az életeden. Ideális kezdés.

Mi a helyzet az interdiszciplináris fokozatokkal? Nem azt gondoljuk ezekről, hogy biztos pénzkidobások és időfecsérlések? Kétfajta iskola van az interdiszciplináris fokozatokról, mindkettőnek vannak erényei, attól függően, miféle bukásra vágysz. Ha azt keresed, hogyan legyenek nehézségeid az álláskeresésben, akkor igen, egy interdiszciplináris
fokozat nagyon hasznos tud lenni. Egy "szociális gondolat", "orvosi társadalomtudomány" vagy "bioetika" diploma drasztikusan csökkenti az elhelyezkedés esélyeit. Ha menő tanszékekre pályázol, a bizottság elnőke forgatni fogja a szemét, nevet, és az önéletrajzodat egyenesen a szemétkosárba hajítja. Vonzó, tudom. Másrészről ezek a programok sokkal boldogabb helyek mint a hagyományos tanszékek, és valószínűleg nem várják el tőled, hogy egy szűk szakterületről írj technikai jellegű cikkeket, amit a világon hét emberen kívül senki sem ért. Ez egy kompromisszum. Mennyi boldogságot vagy hajlandó elvállalni azért a jutalomért, hogy később munkanélküli légy?  Nehéz választás.

Egy másik opció az, ha külföldre mész tanulni. Van aki azt gondolja, hogy ez könnyű út a bukáshoz, különösen, ha Amerikában akarsz dolgozni. Az amerikaiak semmit nem tudnak a határaikon kívül eső egyetemekről. És nem olvasnak külföldi folyóiratokat és sosem hallottak azokról a kutatókról, akikkel együtt fogsz dolgozni. Külföldi diplomával sosem fogsz állást találni. "Tökéletes!" -- gondolod. Nos, nem olyan gyors ez. Valójában nem tudom ajánlani ezt az opciót, mert én ezt csináltam, és a kudarcot tekintve nem volt sikertörténet. Jól töltöttem ott az időmet, és még azt sem akadályozta meg, hogy állást találjak. Ha nyomorult akarsz lenni, az én elméletem szerint itthon nagyobb esélyed van rá. Válaszd a legtöbbet használt utat. Utazz rajta olyan messze és olyan gyakran, hogy már vakon is meg tudd tenni. Utazz ugyanazokkal az emberekkel, újra és újra, megosztott kocsiban vagy elővárosi vonaton. A kudarc nem jön el rögtön, csak akkor, amikor a karriered közepén annyira unatkozol, hogy pályamódosításon kezdesz el fantáziálni. Még a dékáni hivatal is vonzóvá kezd válni, és amikor ez megtörténik, tudhatod, hogy az igazi nyomorúság közel van.

A bukás igazi kezdete a témavezető kiválasztása. Segít, ha jól tudsz párosítani: ha nő vagy, válassz egy öregedő, életközepi válságon keresztülmenő férfit; ha republikánus vagy, próbálj meg egy feministát vagy egy marxistát. Ha törékeny vagy, akkor egy olyan témavezetőre van szükséged, akinek a szemei eksztázisban forognak, ha megalázhat egy diákot a társai előtt. Úgy tetszik, háromfajta választás van itt. Első ajtó: professzionális féltékenység. Kettes ajtó: szerzői jogi viták. Hármas ajtó: szexuális zaklatás! Győztél! Valójában, ha jól játszod ki a lapjaidat, mindhármat megkaphatod: egy témavezetőt, aki bánt, ellopja az ötleteidet és irigységből kicsinálja a karrieredet.

Mi a helyzet a mentorokkal? - kérdezed. Nem kellene elmennem gyakornoknak egy senior kudarchoz aki vezetni tudná a karrierem? Jó kérdés. Az is egy stratégia, ha  találsz egy idősebb vagy középkorú, a karrierben megrekedt oktatót. Ha szerencséd van, akkor kétségbeesetten kapaszkodik a hitelessége foszlányaiba és még mindig van pár jól tejelő kutatási pályázata. Fel fog bérelni tanársegédnek, irat veled néhány cikket, amin feltünteti a nevét, mint társszerzőt. Tudom, hogy mit gondolsz: ez nem a siker receptje? Publikáció egy jólismert társszerzővel? Talán, de csak rövid távon. Hamarosan dühös leszel és megkeseredett amiért meg kell osszad a dicsőséget a cikkedért
valakivel egyszerűen azért, mert ő adja a fizetésed. Konfrontálódsz vele, veszekszel, és még mielőtt tudnád: ki vagy rúgva! Menned kell, egy rendes ajánlás nélkül. A karriered lényegében befejeződött.

Ez felhozza az akadémiai publikálás érdekes témáját. Ha el vagy tökélve a kudarcban, azt ajánlom, ne írj egyetlen cikket sem. Ha mégis írsz, írj jól. Az akadémiai írás paradoxona ez: minél rosszabb a cikk, annál valószínűbb, hogy publikálják. A legtöbb akadémiai folyóiratnál érvényes egy ilyen íratlan szabály. Ha jól megírt cikkeket küldesz nekik, addig utasítják vissza a cikket, amíg át nem írod  szenvedő szerkezetekkel, furcsa zsargonnal és oldalnyi irreleváns lábjegyzetekkel. Szóval, ha az egyetemi álláspályázatodat biztosan el akarod szúrni, vagy százával akarsz elutasító leveleket kapni amikor állásra pályázol, el kell felejtsd a rossz írást. A gyenge írást publikálják, a publikáció jutalma az állás, előreléptetés és a véglegesítés.

Ne érts félre. A rossz írás nem feltétlenül vezet sikerre. Ha jól csinálják, kudarchoz is vezethet. Amikor ez történik, tudod, hogy valami különlegeset találtál. A kudarciparban a rossz írás a saját maga büntetése. Tapasztalt írók fogják elmondani neked, hogy nincs annál kínosabb érzés, mint amikor az ember a saját rosszul megírt cikkét látja nyomtatásban. Különösen, amikor az érvelés rossz, vagy nyilvánvalóan buta, vagy valami gyenge viccet írtál, ami egyáltalán nem vicces. Természtesen a legtöbb akadémiai cikket senki nem olvas el a folyóirat szerkesztőjén és néhány névtelen bírálón kívül. De néha egy kolléga észreveszi, talán még idéz is néhány mondatot a saját cikkében, és akkor elszabadul a dolog. Néhányan ezt professzionális megalázásnak hívják kudarc helyett, de azt mondom, viseld el, amit kaptál. A megaláztatás is valami, nem?

Mi van, ha sikeressé válsz mindezek ellenére és egy híres egyetemen találod magad, talán véglegesítve is? Azt jelenti, hogy mindenen túl vagy? Úgy tűnhet, hacsak nem veszed számba az unalmat, az elidegenedést és az általános szakmai különcséget. Aztán ott vannak még az elkerülhetetlen tanszéki viták. Sírhatsz a szobád, az új munkatársak kiválasztása, és a doktoranduszok miatt. Panaszkodhatsz a közepes fizetésed miatt. De ezeket "önsorsrontó szakmai nyomorúság"-ként címkézhetjük, sokkal inkább, mint "szakmai kudarc"-ként. Legyünk becsületesek. A legjobb erőfeszítéseid ellenére élvezheted az egyetemi életet. A diákok felnéznek rád; együtt töltheted az idődet a hozzád hasonlóan furcsa kollégákkal, és elég sok időt töltesz a barátaidnak küldött e-mail-ekkel. Hétévente még alkotó szabadságot is kapsz. Körbenézhetsz a fogorvos, proktológus vagy könyvelő barátaidon és azt gondolod: "Ez nem is rossz. Hogyan tehetném ezt tönkre?"

A bioetika itt valami egyedit tud adni. Melyik másik akadémiai terület követeli meg tőled, hogy szigorú morális kérdéseket vess fel azoknak, akik a fizetésedet adják, és akik az egyetemi véglegesítésedről döntenek? Ha nem érzed jól magad sikeresként, nem kell hozzá sok munka, hogy kiásson az ember egy feltárásra váró etikai problémát. Összeférhetetlenség, kutatási botrányok, műhibaperek -- bármelyik megteszi. Menj egy dékánhoz vagy kórházigazgatóhoz, vessz össze az intézményi vizsgálóbizottsággal, vagy ha igazán sikeresnek érzed magad, fordulj egyenesen a médiához. Bingo, halott vagy! Szakmai öngyilkosság! Ez a szépség ebben. A bioetikában mindig van valaki, akit  elidegeníthetsz. Tégy egy lépést az egyik irányba és feldühíted az aktivistákat. Lépj vissza egyet és felmérgesíted az orvosokat. Ha jobbra lépsz, a dékán akarja a fejedet venni. Lépj balra és a média keresztrefeszít. Hamarosan egy hiperaktív ötévesnek találod magad, aki össze-vissza ugrál, mert elfelejtette bevenni a gyógyszerét. Egy nap bejössz a munkahelyedre és a zár le van cserélve az ajtódon. Amikor ez megtörténik, dőlj hátra, szívj el egy szivart, és nézz körül az álláspiacon. Gratulálj magadnak a jól végzett munkához.

Foglalkoztatási problémáink előtérbe kerültek. Az állami bevételek adó- és járulékemelés nélküli bővítésének a foglalkoztatás növelése az egyik kézenfekvő útja. A kormány elsődleges céljai közt szerepel ez a kérdés, míg ellenzékének egyik fontos témája, és egyre inkább az lesz ennek számonkérése.

Általános vélemény, hogy az oktatásnak és ezen belül a szakoktatásnak döntő jelentősége van a foglalkoztatási kérdések megoldásában. A kérdést felhasználói szempontból szeretném megvizsgálni, a pedagógiai szakkérdéseket az illetékesekre utalva. Nézzük meg, mi az, amire a mai gazdaságnak szüksége van, mit is vár az oktatástól és szakoktatástól. Valamint nézzük, hogyan viszonyul mindez ahhoz, amit a közvélekedés a szakoktatástól vár.

Elhangzott többször, hogy a gazdaság problémái, az alulfoglalkoztatottság részben oktatási gondokra vezethető vissza, mivel nem áll rendelkezésre kellően képzett és felkészült munkaerő. Eszerint a nézet szerint, ha az oktatás képes lenne arra, hogy alkalmasan kiképzett szakemberek megfelelő sokaságát bocsássa ki, könnyebben megindulhatna a gazdaság fejlődése.

Valószínűleg mindenkinek van feltaláló ismerőse. A feltaláló az az ember, aki meg van győződve arról, hogy egy nagy dobás vár rá az életben, valami olyan ötlet, amely kizárólag az ő elméjében gyökerezik, és valamilyen módon megfordítja a dolgok addigi menetét.  Szilárdan hisz abban, hogy az ő fejéből egy napon kipattan az a gondolat, amely lenyűgözi környezetét, amely csodálatot és sikert hoz a számára, amely által megkerülhetőek a magasra vezető érvényesülés rögös és nem is mindenki számára járható ösvényei, amely által legyőzhetőek a hátrányos helyzet és az anyagiak hiányának nyomasztó körülményei.

Introitus

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sűrűjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborulnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?

A Bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a Bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

Pilinszky János

Leányom fényképei

Az előző bejegyzéshez kapcsolódó diskurzusban felmerült az élemiszer-ellátás kis körökben való megoldásának lehetősége. Alapvető szemléleti kérdést kezdhetünk feszegetni ennek ürügyén: nagy ellátórendszerekben gondolkoduk-e, vagy a hálózatszerű, diffúz kapcsolatok működésére alapozzuk bizonyos feladatok megoldását?

Valamiféle idejétmúlt modernitás iránti rajongás él a közgondolkodásban, amely a hatékonyságot kizárólag nagy rendszerek sajátosságaként tudja elképzelni, illetve a hatékonyságnak mindenek fölött való jelentőséget tulajdonít. Ugyanakkor látjuk, hogy épp a legfejlettebb technika és technológia teszi lehetővé a diffúz rendszerek működését, elég ha csak az intenetre vagy az elektromos energia-hálózatokra gondolunk. Ez utóbbi fejlesztésében talán a legfontosabb jövőbeni irány, hogy a kis fogyasztó egységek alternatív energiatermelőként is fellépnek, így a hálózatszerű működés egyre kisebb mértékben függ csupán a nagy erőművektől, így sebezhetősége csökken.

Az élemiszer-ellátásban még mindig nagy erővel műkodik a nagy, központosított hálózat modellje. A hiper óriási mennyiségben, alacsony áron vásárol, a nagy hálózat költségei óriási árumennyiségen oszlanak meg, így a tömegszínvonalú tömegtermékek roppant olcsó áraival a közellátás tömeges feladatait könnyen el tudja látni. Könnyen láthatóak viszont a problémák is, amelyek  a hiperek működésével együtt járnak:

• Beszerzés, raktározás, kiszállítás, értékesítés - ez a központosított hálózat működési folyamata. Az élelmiszerből logisztikailag kezelhető cikket kell formálni, ami alapvetően ellentmond az élelmiszerek egy része alapvonásainak. ( Romlékonyság, egységcsomagolás által romló minőségi paraméterek )
• A beszállítók számára egyébként fontos, nagy tételű rendelés még a nagyüzemi termelők számára is roppant nyomott árakat eredményez. A kereskedelmi árrésből származó profit a térségből kikerülve más összefüggések részévé válik, ily módon csökkentheti a vidék gazdasági potenciálját, önnfenntartó képességét. Amennyiben a diffúz, részben önfenntartó rendszerek biztonságát előnynek tartjuk, nem vehetjük könnyedén ezt a problémát.

Kidolgozhatóak alternatív logisztikai rendszerek, melyek az informatika jelen fejlettsége mellett roppant ötletes megoldásokkal segíthetik termelő és fogyasztó egymásra találását. Én azonban egy konzervatív megoldást vázolnék, mintegy kísérletet téve arra, hogy néhány javaslattal járuljak hozzá egy, korunk körülményeihez  jobban illeszkedő megoldás kidolgozásához.

A városhoz kapcsolódó falvak együttese által alkotott kistérség élelmiszerellátásának sokáig legfontosabb intézménye volt a piac.  A piac szerepe napjainkra megváltozott. Ennek részint városépítészeti, részint életmódbeli okai vannak.

• A városépítészeti ok egyszerűen érthető. A régi város központjában jött létre a piac.  A város terjeszkedett, a piac mérete körülhatárolt maradt, ily módon az ellátásban betöltött szerepe arányaiban lecsökkent.
• Ezzel összefügg az egyik életmódbeli ok. Az emberek autóval járnak bevásárolni, a város központjában levő piac mellett nem lehet parkolni.
• Nem járunk minden reggel piacra, szombaton akár egy hétre be kell vásároljunk. Ekkora mennyiséget garabolyban, szatyorban végighurcolni a piacon, utána gyalog vagy tömegközlekedéssel hazavinni - bizony gyötrelmes feladat. A ma városi embere ritkán vállalkozik ilyen kalandokra.

Könnyen következik hát a megoldás: minden város építsen piacot magának. A város szélén, ahol a hiperek is tanyáznak. Nyitott és esővédő tetős elárusító helyekkel, csarnokkal, aszfaltozva vagy betonozva, könnyen tisztán tarthatóan. Tekintse a város ezt nonprofit intézménynek, ahol a helyet kívánja biztosítani falu és város találkozásához. Az alapterület legyen a város méretéhez szabott, teret adva a későbbi bővítéshez. Legyen a piac mellett kellő számú hellyel ellátott, később még bővíthető parkoló. Az autóval nem rendelkezőknek buszjárat, kevés ülőhellyel, megkönnyítve a csomagokkal történő utazást. Legyen a hiperekhez hasonlóan kölcsönözhető bevásárlókocsi, a standok közt kellő hely, hogy a bevásárlás kényelmes lehessen.

Vevőnek és eladónak egyaránt tudnia kell, hogy a sikeres kistérségi piac feltétele az együttműködés. Vevőnek tisztában kell lennie vele, hogy rendszeres vásárlása a feltétele annak, hogy az eladóknak érdemes legyen áruikat a piacra hozni. Eladóknak pedig tudniuk kell, hogy a jó minőség, gazdag választék és versenyképes ár csalogatja a vevőket, nemcsak a patrióta öntudat. Ennek a két magatartásnak kell harmóniában találkoznia.

Mindenki, aki ismeri a friss zöldség és gyümölcs, a hagyományos pék, tejbolt, halasüzlet és hentes semmihez nem fogható varázsát, az tudja, hogy a piac nemcsak gazdasági, hanem minőségi kérdés. A vásárlás, mint személyes találkozás az emberi kapcsolatokban, a nem nagyipari méretekben termelt élelmiszer fogyasztása a kulináris kultúrában jelent rengeteget. Napjaink egyik magyar sorskérdése a minőség és igényesség, melyben oly fájdalmas hiányosságok mutatkoznak.

Reméljük, hogy a küszöbön álló, gyökeres  politikai változások utat nyitnak valami ilyesfajta, ilyen szemléletű kezdeményezéseknek. Reméljük, hogy az új, országos és helyi vezetők nemcsak a jogszabályi és technikai háttér megteremtésében, hanem a közösségi gondolkodás motivációinak élesztésében, a követendő utak kijelölésében, azok követésére szóval, tettekkel és jó példával való buzdításban is szerepet kívánnak majd vállalni.

Egy ötletet adok közzé arról, hogyan is lehetne a globális viszonyokat a magyar vidéki élet és tradíció megőrzésére hasznosítani.

Előrebocsátok két dolgot. Először is: a globalizmust nem kell szeretni. Erre nincs ok és ráadásul igény sincs rá. A globalizmussal egy dolgot kell tenni: a saját javunkra fordítani. A globalizmussal kapcsolatosan egy dolgot tilos tenni: bezárkózni és elszalasztani a lehetőségeket, amelyeket nyújt.

Másodszor: amit most leírok, az egy kósza ötlet csupán. Nem kell mindenkinek így csinálni, nem kell akár egy helyen is megvalósítani így, ahogy leírom. Nem leszek ennek a modellnek csendben és tisztesen megőrülő prófétája. Ha valaki olvassa és megtetszik neki, használja fel, ha nem, felejtse el. Egy dolgot kérek, hogy mindenki vegyen figyelembe: a gondolatmenetet.

Építsen egy falu egy üzemcsarnokot. Állami támogatással, EU források bevonásával, saját erővel, bárhogy. Építsen egy könnyűszerkezetes csarnokot, kitűnő hőszigeteléssel, termálvízfűtéssel, megfelelő méretű oldal- és tetővilágító elemekkel, a tetőn összegyűlő esővíz használati víz céljára történő tárolásával, veszélyeshulladék-tárolóval és szelektív hulladékgyűjtővel, irodákkal, energiaellátással, informatikai infrastruktúrával, mindennel, ami csak egy üzemhez kell. Alapítson ehhez egy önkormányzati céget, amely a vagyonkezelést végzi. Vegye számba, hány fő munkaerőt tud itt biztosítani. Utána pedig nézzen körül a világpiacon, milyen munkával is tudná megtölteni.

A világgazdaságban rengeteg a szerelő és tömegcikkgyártó munka. Ezek szakképzettséget nem, ám emberi igényességet nagyon is követelnek. Ebben a magyar vidéki munkaerő jó, az olcsó munkabért biztosító országok munkaerejéhez képest elég jók a pozícióink. Műszaki cikkeket gyártó cégek folyamatosan keresnek ilyen kapacitást. Szerezni kell egy ilyen kapcsolatot.

A külföldi cégnek nem rossz megoldás. Kész épület várja, amelybe csak gépeket kell telepíteni, akár használt gépeket. Az önkormányzat gondoskodik munkaerőről, a bérköltségre hosszú távú megállapodást lehet kötni. Az egész dolog kiszámítható, tervezhető, stabil hátteret kap.

A falu közösségének is jól jönne ez. Az asszonyok lenne hol dolgozzanak, anélkül, hogy a gazdaságot fel kellene adni. A részleges mezőgazdasági önellátás mellett lehetőség nyílna jövedelemhez jutni, nem az lenne a pénzkereset egyetlen módja, hogy felvásárlóknak nyomott áron eladják, amiért egész évben görnyedtek. A fiatalok nem kellene városra menjenek munkát keresni, nem kell kiszakadjanak a közösségből, a falu nem öregszik el. A gyárba mindig kell szakmunkás, esetleg mérnök, a közösség helyet tud tehát adni a társadalmi mozgásoknak is.

A helyzet nem kiszolgáltatott. Ha a cég nem tartja magát a megállapodásokhoz, el lehet küldeni, keresni lehet másikat. Ha elmegy, ugyanúgy jöhet helyette más. Az önkormányzati tulajdonú cég a bérleti díjon keresztül bevételhez juttatja a községet, tetszőleges és megállapodás szerinti mértékben, a bevétel nem függ az adók megszabott mértékétől.

A bevételből a község építhet, vásárolhat magának maradandó értékeket. Például vegyes tüzelésű Diesel-motorral hajtott generátort, amelyet repceolajjal lehet üzemeltetni, vagy kis gőzturbinás generátort, amely szalma és más mezőgazdasági hulladék tüzelésével csúcserőműként üzemelhetne a faluban, hulladékhőjével az iskolát és közintézményeket vagy melegházakat lehetne fűteni. A saját erőmű szükség esetén, energiakorlátozással akár el is láthatja a falut.

A lehetőségek óriásiak.

Tegyük hozzá, hatalmas szükség lenne bátorító és anyagi támaszt adó kormányzati segítségre ahhoz, hogy az ilyen álmokból valóság legyen. Bízzunk benne, hogy ez sem marad örökre elérhetetlen ábránd.

Ideje, hogy folytassam tavaly megkezdett gondolataimat. De előbb jöjjön egy kis összefoglaló.

Mondhatnám, hogy összegzés, de nem mondom. Az összes eddigi bejegyzés során hiányérzetem volt, és nem véletlenül. A téma olyan kimeríthetetlen, hogy töredékes bármi, amit leírok. Hiszen valami olyasfélét kezdtem el boncolgatni, hogy mi is a helyünk a világban. Már a világ megértése is töredékes, hát még ahogyan szavakba öntjük. Úgyhogy az összegzés szó túlzás lenne, mert valamiféle végső igazság kimondását feltételezné. Elégedjünk meg a rész-összegzéssel. Részösszeget akárhányat készíthetünk és bármikor. És az eddig megfogalmazottak nem tanulság nélkül valók.

Szót ejtettünk nyugatos fejlődésről, polgári és más tradíciókról, modern ipari termelésről és globális méretű gazdaságról. Mi a helyünk mindebben?  Vidéki tradíciónk él, él minden sejtünkben, mozdulatunkban és gondolatunkban. Mi városiak is pontosan értjük, mit jelent az, amikor egy falusi barátunk leültet a konyhában, szalonnát, kenyeret és két poharat tesz az asztalra. Vidéki tradíciónk él, de bús hagyomány ez. Mert mindig éppenhogy él csak, a fennmaradásért küzd régtől a mai napig. De városi hagyományunk sem épp gondtalan. Érezzük befejezetlenségét, a polgári lét kiteljesületlenségét, a befutatlan pálya érzése tölt el mindannyiunkat. Mert a városi lét is olyan, mint a vidék élete: a fennmaradásért küzd, és a középosztálybeli létben való fennmaradás emészti az energiáit nap mint nap.

És ekkor jön a haladó baloldal a maga örök álmával: felejts el mindent, ami régen volt, a mai világ nem kíváncsi a múltra! Itt van készen az új rend, csak el kell fogadnod.  Mindenre van benne magyarázat, az egész életedet úgy élheted mostantól, hogy semmit nem kell gondolnod többé azokkal a régi, poros elvekkel és viselkedésmóddal, amit hagyományként ráderőltettek. Mindenre van adekvát viselkedés és magyarázat, csak szakítanod kell a múlttal.

És itt jön a nagy félrevezetés. Mert a haladó azt mondja: nézz Nyugatra! Ott találod a mintát, ők aztán elvetették, ami régi és divatjamúlt. Tiszta és világos minden, piac és modernitás, verseny és ráció megoldják a problémákat. Ez a Nyugat. A Nyugat - baloldal.

És a szegény, bús magyar jobboldal ezt az értelmezést elfogadja. Szomorúan bólogat, igen, valóban. Európa, a világ globális ipari termelése, a tőke szabad áramlása és a szabad kereskedelem nem egyeztethető a jobboldalisággal, a tradícióval, a nemzet identitásával. Ellenségesen kezd viselkedni mindezekkel szemben, és a külföld értetlenül nézi, hogy ebben az országban tényleg csak a baloldallal lehet bármiről is tárgyalni. A baloldal egyik leggyilkosabb trükkje volt ez: szembefordítani a magyar jobboldalt a nemzetközi trendekkel, az európai gondolattal.

A magyar jobboldal egyik történelmi hibája volt, hogy elfogadta ezt az értelmezést, amelyet a baloldal gúnyosan kínált neki. Pedig a Nyugat nem feltétlenül a szabad erkölcsöt, a vallástalanságot és a sutba dobott hagyományokat kell jelentse. Sőt, a Nyugat jelenti valójában azt az eszményt, amelynek hiánya a magyar élet egyik fő kínja, különösen vidéken: a személyi és vagyonbiztonság társadalom által garantált elvét.

Most pedig, honjaim, jöjjön egy következtetés. A magyar tradíció, legyen az vidéki vagy városi, meg kell kösse a maga alkuit a világrenddel. Nem fordíthat neki hátat, nem szabad elzárt külön világban keresnie a jövőt. Nem teheti, mert bele fog fulladni a végtelen nyomorúságba. El kell  fogadnia, hogy ebben a világban, ebben a környezetben kénytelen azt a játszmát játszani, amit mindenki. Pénzt kell keresni, mert pénz nélkül semmi sincs. Ezt pedig nem lehet más szabályok szerint, mint amit a világ már meghatározott.

Viszont a játszmát nem kell azzal a taktikával játszani, amit a baloldal kijelölt. Nem kell az élelmiszert a műszaki cikkel azonos módon tekinteni árunak, nem kell a termelést városokba és felduzzasztott ipari körzetekbe zsúfolni, nem kell a társadalmat elit és prolik pólusaira szakítani. Nem kell az életet a korábbi összefüggéseiből kiszakítani ahhoz, hogy versenyképes terméket állítsunk elő. Nem kell erkölcsi relativizmus a világ piacára való termeléshez. Nem kell követni a haladó baloldal 20 év alatt elócskult jelszavaiból semmit ahhoz, hogy versenyképesek legyünk. Sőt.

És ha lesz pénzünk, akkor lesz pénzünk a hagyományunkra is. Megteremthetjük magunknak azt a világot, amelyben otthon érezhetjük magunkat. Tradícióink világa nyomorúság nélkül. Középosztálybeli lét a borotva élén táncolás nélkül. A vidéki élet nyugalma a mindennapi létfenntartás emberfeletti küzdelme nélkül. Mindez azon múlik, képesek leszünk-e a világ jelenidejű folyamatait saját életünkbe integrálni.

A következő bejegyzésben erre teszek majd egy javaslatot.

Az illusztrációként szolgáló első képen szereplő érdekes épület egy gázturbinás erőmű Hollandiában. A két szép kemence pedig egy magyar kályhaépítő mester honlapján látható, akinek ezúton kívánunk további sok sikert.

Szolgálati közlemény: folyó hó harmadikán Téglagyári Megálló (úgyis mint Olvasó, a képen balra) keresztülvágott a téli arcát mutató Alföldön, ahol Elpettel (úgyis mint Író, a képen jobbra) találkozott. A baráti hangulatú eszmecserén áttekintették a kapitalizmus építésének időszerű kérdéseit, valamint kiemelten foglalkoztak a sunázás és a blokkolás ügyével is (mélyen elítélték ezeket).

Gloria in excelsis Deo

Et in terra pax hominibus

Bonae voluntatis!

 

Karácsony idején mit is mondhatnék a blogos ismerősöknek, barátoknak?

Közéletről szólunk leginkább, és sokat írunk vallásról, Egyházról, hívőkről, erkölcsről. Keveset szólunk azonban Istenről. Arról, Aki nekünk adta, hogy szólhatunk.

Dicsérjük hát Istent ezeken a napokon! Dicsérjük egek és föld Teremtőjét, a Mindenhatót, aki emberré lett, hogy megossza velünk fájdalmas és gyönyörűséges életünk örömét és bánatát, szépségét és szenvedését. Imádjuk és dicsérjük őt szívünk hálájával és azzal az örömmel, ami eltölti a szívünket a teremtés csodáit szemlélve és az emberi szellem alkotásai láttán! Dicsérjük Istent, leginkább szívünk örömével, hiszen az öröm és békesség az igaz ember legnagyobb kincse és legszebb ajándéka, melyet Istenének adhat.

Boldog Karácsonyt, drága barátaim! Legyen békesség köztünk mindenkor!

A fényképeket ezúttal saját magam készítettem.

Hazai földön ismét. Kis fájdalommal vegyes öröm. Öröm, mert itthon vagyok, fájdalom, mert látom, hogy másképp is lehetne, de nem úgy van.

Meg kellett állapítsam ismét, hogy Németország működik. A gyárban az emberek dolgoznak, nyugodtan, kényelmesen. Amit gyártanak, működik. A városok tiszták, az utakat karbantartják, az autósok nem akarják megverni a másikat azért, mert a 30-as táblánál csak 70-nel megy előttük. 

Külön élmény: amit megbeszéltem valakivel, az úgy is volt, anélkül, hogy számon kellett volna tartanom és figyelmeztetnem az illetőt. Mennyivel könnyebb így dolgozni.

A német tévében minden este volt német film. Vígjáték, krimi, sorozat.

Az Audiban, BMW-ben, Mercedesben nem kopasz varrotthátú nepper ül, hanem ötvenes-hatvanas szolid külsejű üzletember.

Az alumíniumlétrát éjjelre kint hagyták az utcán.

Röviden ennyi, rövidesen fényképekkel is megpróbálom bemutatni az adventi Rajna-vidék hangulatát.

Kedves blogtársak, ismét  eltűnök néhány napra. Most a nagyszerű Rajna-vidékre visz az utam. Ha nagyon akarnék, blogolhatnék is akár, de nem akarok olyan nagyon. Azt a néhány napot megpróbálom inkább egy kis élménygyűjtésre, tapasztalatszerzésre felhasználni. Amolyan Napnyugati őrjárat, hogy Máraival szóljak. Igyekszem beszámolni majd, és terveim szerint fényképeket is készítek.  Szép napokat addig is mindannyiótoknak!

bbjnicknek baráti üdvözlettel

A globalizmus, ahová csak beteszi a lábát, felbomlasztja a régi közösségeket, elsősorban a falusi és kisvárosi létformát alakítja át gyökerestül. A falu világának átalakulása a legszembetűnőbb. Ez a jelenség játszódott le általában az iparosítás során, de a globális cégek megjelenése hihetelenül felgyorsítja a folyamatot. Lényege szerint azért, mert a régi közösségek a hagyományos mezőgazdasági munkák ritmusában alakítják életüket, a természethez közeli életmód törvényei szerint működnek, és ezt a globalizált életstílus egykettőre felülírja.
A globalizáció a nyugat-európai és észak-amerikai országokon kívüli területeken úgy tűnik fel, hogy egy ország vezetése nem tudja biztosítani a nép ellátását. Ez történhet népesedési okokból vagy az addigi gazdasági-társadalmi rend felbomlása miatt. Ez történt Magyarországon a Horn-kormány idején, amikor is az ország elutasította a szocializmus után jött Antall-korszak pályáját, és a `94-ben uralomra kerülő kormány sem tudott saját országépítési modellt felmutatni. A recept egyszerű: hívj az előzőekben bemutatott tömegterméket előállító külföldi cégeket, akik munkát adnak, és  tömegterméket forgalmazó külföldi áruházakat, akik olcsó termékeket hoznak be és árulnak. A dolog önműködő: a kétféle szereplő az ellátás gondjának nagy részét leveszi a vezetés válláról. A modell csikorogva bár, de azóta is működik. Kell még hozzá a tömeglakás intézménye, ezt Magyarországon építeni sem kellett, a lakótelepek már készen voltak

Az érzés mámorító. Különösen azokon a vidékeken, ahol az emberek önellátáshoz közelibb, szerény és kemény életet élnek, döntő változást hoz a globális világ. Munkahelyen dolgozol napi egy műszakot, hétvégéd szabad. A fizetésből megveszed, ami kell, az élet nem folyamatos éjjel-nappali küzdelem már, a küzdelmed helye a gyár, ideje a munkaidő. Utána átöltözöl, elmégy moziba vagy este TV-t nézel, és magadba szívod azt az érzést, amit az életednek gondolsz most már. Az olcsó kereskedelmi világ a filmek mondén világának játékváltozata, és te jól érzed magad benne. Filmhősfrizurát csináltatsz, a ruhád hasonlít, a diszkók sötétjében ugyanúgy  villognak a fények, mint a filmen, csak épp olcsóbb italokat iszol. Készen kapsz egy világot, amiről azt hiszed, hogy te akartad magadnak a régi helyett, ahol kiszabott helyed volt a természet és a közösség törvénye szerint.

A folyamat megállíthatatlan, mert az emberek a régi életforma helyett szinte mindig ezt választják, ha felkínálják a lehetőséget. Faluról városra, mezőgazdaságból iparba, helyiből globálisba mozog a munkaerő, ha teheti. Mert az életforma vonzása ellenállhatatlan. A nyers, természetes világtól az emberi munka által alkotott környezet felé mozog mindenki. Feltartóztathatalan változás, ha egyszer elindul, mindent lesöpör.

Eddig a helyzetkép. Sötét színekkel kell-e fessük ezt?  Ha úgy hasonlítom össze, hogy egy kis kertes házat, melyet szőlőlugasok öveznek, vetek össze a tömeglakással, mely húgyszagú lépcsőházra nyílik, a döntés nem lehet kérdéses. De a helyzet nem ilyen egyszerű.

A túlnépesedett országokban, ahol a mindennapi megélhetés  gondot jelent millióknak, a mérleg pozitív, hiszen az éhhaláltól menekülnek meg az emberek. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül az emberek vágyait sem. Ugyanis a globális vállalat olyan begyűjtőhely az emberi munkaerő összpontosításához, ahová nem kell korbáccsal hajtani az embereket, hanem maguktól mennek, mert valamiért kell nekik az a világ, amibe kicsike pénzükért cserébe be tudnak lépni. Mert a munkájáért ruhát, parfümöt, robogót, autót vesz, mert emberi identitását immár körülhatárolja és elkülöníti a közösségtől a nagyváros tömegében azáltal, hogy emberi kéz alkotta tárgyakkal vonalat húz maga köré. Dackorszak ez. Nem véletlen, hogy a hagyományos zárt közösségek fiataljai könnyen vándorolnak a globális világ városaiba.

Ezekkel a vágyakkal nehéz mit kezdeni, ezekből fel kell nőni. Egyénileg és közösségileg egyaránt. Mert a következő generáció, ha gyarapszik anyagilag, felfedezi a régi gyökereit. Felfedezi a csendes falusi, kisvárosi házak tornácain, teraszain való halkszavú baráti borozást, a saját kertben termett zöldség és gyümölcs ízének örömét, a kisközösségi lét nyugalmát, az eseménytelenség szépségét. És olyan életet tud már teremteni magának, amit  nem keserít többé a régi falusi élet szívszorongatóan kemény küzdelme a puszta létért, vagy a kisvárosi lét merev formáinak kötelező ereje a társadalmi pozíció, így a megélhetés megőrzéséért. Van ilyen pozitív kifejletű forgatókönyv, hiszen példák is vannak rá. Olyan példák, ahol ez a fejlődés akár egy emberöltő alatt végbemegy. A globális hatásokat kikerülni nem tudjuk. Legyen hát egy ilyen fejlődés a cél.

A globális gazdaság legfontosabb jelensége a tömegtermék. A tömegtermék létéhez szükséges a világkereskedelem, a tőke szabad áramlása, mindaz, amit gondolkodó emberek közt legalábbis fenntartásokkal vagy akár súlyos ellenérzésekkel szokás illetni. Lássuk be, méltán, mert a globális szabadság e két jelensége óriási kontrasztokat teremt, gyors változásokat hoz létre, melyek nyomán gyakran ellenszenves folyamatok indulnak meg.  Sok helyi érdek rendelődik alá a kor által imádott új istenség szolgálatának, melynek neve: tömegtermék. Gonosz bálvány lenne, melynek embereket áldoznak szerte a világon? Vagy az emberiség egységének szimbóluma, a sok évszázados emberi munka gyümölcse, mely a jólét áldását adja egyre több embernek? 

A tömegterméknek két jellemzője van. 1 - sok készül belőle, 2 - olcsó. A két dolog összefügg, azért olcsó, mert sok készül belőle, és azért készül sok belőle, mert olcsó.

Vegyünk egy példát. Az autó - tömegtermék. Az autó - olcsó. Talán különösen hangzik, de az.  Nézzük konkrétan, számokkal. Elfogadható autót lehet venni nettó 10.000 € körüli összegért. Egy átlagos gyárban egy munkás rezsióradíját vegyük 12,5 € - nak, ez egy alsó szintű  becslés. Ennek kb 25-30%-a bérköltség, a többi üzemi általános költség és amortizáció. Alapanyagok nélkül számolva a nettó ár 800 munkaórát fedez, ez 100 napi munka. Ha autónként csak 1000 db alkatrészt számítok, az napi 10 db előállítását feltételezi, és ebben fényezett karosszéria lemezelemek, köszörült fogaskerekek, gumiabroncsok is benne vannak, nem csak az apró műanyag mütyürkék. Hihetetlen mennyiségű emberi tudás és magasan szervezett tevékenység koncentrálódik egy autó előállításában! Ára ehhez mérten rendkívül alacsony. Ezt az tudja igazán, aki próbált már autóipari beszállítással foglalkozni, eurócentekért megy a folyamatos küzdelem, mivel a piac kíméletlenül szorítja lefelé az árakat.

A nem túlságosan magas magyar bérek vonatkozásában hogy néz ki ez? Ha a legalacsonyabb, 250 € körüli havi nettó bért veszem alapul, egy autó 40 havi kereset, de egy havi keresetből már TV készüléket, mosógépet, 4 napi keresetből mikrohullámú sütőt, rádiótelefont lehet vásárolni. Nem csúcskategóriát persze, de valamilyet lehet. A tömegélelmiszer is megvásárolható, egy órai keresetből nagyjából egy liter tejre és fél kiló kenyérre  futja, 2 - 2,5 órai keresetből már 1 kg húsáru vásárolható. Megállapíthatjuk tehát , hogy a tömegtermék olcsó.

Azért olcsó, mert sok van belőle. Ennek oka egyszerű. Aki tanult üzemgazdaságtant, az tisztában van a modern ipari termék költségének degresszív viselkedésével: az általános költségek - pl. a fejlesztés, igazgatás, óriási tételek - nagyobb darabszám esetén egy termékre vetítve elenyészőek. De világítsuk csak meg ezt egy nagyon szemléletes példán. Egy fröccsöntőgépen dolgozó munkás műanyag alkatrészeket állít elő, műszakonként több száz darabot. A munka végeztével, amikor már lejárt a munkaideje, az alapanyag-tároló üres zsákokból, amit már elvittek volna a hulladéktárolóba, összeönt egy fél vödörnyi granulátumot, beönti a gépbe, és présel belőle még egy adagot. Ez egy bizonyos szempontból már szinte ingyen készült. No, valahogy így folyik a költségcsökkentés is. Feltételezi a munkaerő és minden erőforrás maximális kihasználását, ez aztán más szempontokból bizony sokszor negatív értékelést kap.

Ám ez az ára annak, hogy munka után vehetek gőzölős vasalót, mp3 lejátszót magamnak. Mert ahogy én nagy intenzitással kellett dolgozzam  a gyárban,úgy kellett dolgozniuk azoknak a munkásoknak is, akik ezeket készítették, és én ezért tudom megvenni.

Ha viszont elkészült mindenből a sok, el is kell adni. Akkor lesz olcsó, ha sokat adnak el belőle. Piac kell hát, de fizetőképes piac. A  piac akkor fizetőképes, ha a fogyasztók is valamiképp a globális rendszerben termelnek. A globális rendszer tehát nem elitista, nem kiváltságosok zártkörű klubja, hanem minél nagyobb területeket akar magában foglalni, hogy a tömegcikk, mint költségviselő minél nagyobb mennyisége hordozza az általános költségeket - nem utolsó sorban a menedzsment messze átlag fölötti jövedelmét. Minél több ember számára akarnak eladni tömegélelmiszert, tömeglakást, tömegruházatot, tömegelektronikát, tömegszórakoztatást. Az országok vezetői pedig örülnek, mert a nép alapszükségleteinek biztosítását a globális gazdaság megoldja helyettük. Ez persze a harmonikus modell, nem ilyen egyszerű ez mindenütt. De a megélhetési és a kulturális kényszer nyomása világszerte óriási.

A globalizációba bekapcsolódó országokban óriási életmód- és szokásbeli változások következnek be, melyek általában ellentmondásosak és a helyi hagyományokra nézve elsöprő erejűek. Meg lehet-e a nemzeti kultúrák hanyatlását állítani, létezik-e  ésszerű megoldás a globalizmus merev, bezárkózó elutasítása és a világfolyamatok által adott modellhez való teljes hasonulás közt?

 A képek egy Magyarországon is jelen lévő francia műanyagipari cég honlapjáról valók. A bejegyzésben szereplő megállapítások általánosságok, nem speciálisan erre a vállalatra vonatkoznak.

Tegyük most félre azt a vitát, hogy iparosítsunk-e, vagy gabona, táposcsirke- és léalma-exportból próbáljunk a világgazdaságban ütőképes pozíciót szerezni. Most azt nézzük meg, hogyan iparosítsunk, ha iparosítani akarunk.

Először is ki kell találni, mit szeretnénk csinálni. Jó, ha ismerjük egy kicsit a világgazdasági trendeket, a világpiaci vagy hazai igényeket. Mindig van a gazdaságnak olyan pontja, ahol éppen hiány van valamiből, ahová be lehet nyomulni egy termékkel. Ezeket a réseket meg lehet találni, aki a gazdaság valamely területén mocorog, annak előbb-utóbb a látókörébe kerül valami. Ki kell tehát választani a terméket, amivel foglalkozni akarunk, aztán pedig gyűjteni kell néhány embert, aki ugyanúgy szívesen foglalkozna ezzel, és valamiféle hozzáértése van a dologhoz.

Ezek után kell keresni egy társat, akinek pénze van. Azok az emberek, akiknek pénzük van, a pénzhez értenek, nem pedig a szakmákhoz. Ezek az emberek olyanokat keresnek, akik szakmákhoz értenek, hogy a pénzüket ne a Strohsackba varrják, hanem befektessék. A magyaroknak nincs pénzük, ezért külföldit kell keresni. Kinek-kinek kedve szerint. Osztrákot, németet, franciát, oroszt, zsidót, arabot, kínait, amerikait, japánt. El kell nekik értelmesen magyarázni, miért jó az, amit akarunk, és főleg: miért lesz nekik jó, ha velünk összefognak. Mert nekünk is jó kell legyen persze, de ez nekik evidencia. Jó, ha nekünk is az.

Közben gondolkodni kell az értékesítésről. Hiába készítem én a világ legjobb banándarálógépét, és hiába kell az rengeteg vásárlónak Dél-Amerikában, ha nem találkozunk egymással, soha nem lesz üzlet. Kezdetnek muszáj lesz egy nagy kereskedővállalattal paktálni, aki folyamatosan átveszi a terméket, gondoskodik az értékesítésről és raktározza, ha átmenetileg éppen csökken a kereslet. Felháborítóan alacsony áron fogja átvenni, majdnem elkeseredünk az első szerződéstől, de folyamatosan szállíthatunk neki. Aztán majd idővel építünk saját értékesítési hálózatot is, ahol már más a táncrend, de lehet, hogy a nyomott áron vásárló állandó felvevőt mindig megtartjuk.

Ha mindez megvan, indulhat a gyárépítés. Energetikailag hatékony, vadonatúj épületet húzunk zöld mezőre, olyan környezetvédelmi megoldásokkal, hogy 10 évig ne kelljen erre költeni.  Veszünk egy-két éves használt gépeket is, de általában törekszünk a legújabb technológia vásárlására. Szerzünk külföldi szakembert, aki már dolgozott a szakmában a legkorszerűbb gyártási eljárásokban. Rátermett művezetőkről gondoskodunk. Nagyon alapos végiggondolás és számítások után megállapítjuk a bérszintet, hogy kellő ösztönzést adjon, de ne emelje meg nagyon a költségeket. Az első perctől korszerű informatikai és ügyviteli rendszerrel dolgozunk, a minőségbiztosítási és környezeti irányítási rendszert a működésbe integráljuk.

Ha mindez kész, elkezdődik a tényleges munka, a mindennapi küzdelmekkel, fogcsikorgató erőfeszítésekkel a fennmaradásért, szóval mindaz, amit az életben tenni szokás. Izzasztó erőlködés a költségszint csökkentésére, folyamatos fejlesztés, piaci pozíciók meghódítása, bővítés, technológiai korszerűsítés. A pénzestárs folyamatosan szorít, mert amint látja, hogy jól megy az üzlet, ő is több pénzt akar. Egy napon talán majd eljön az ideje, amikor olyan helyzetbe hozzuk magunkat, hogy megvesszük a részét, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre magunknak és több száz embernek jövedelmet adunk, beszállítókat foglalkoztatunk, adót fizetünk az országnak, úgyhogy minden nehézség ellenére elértük azt, amiért belefogtunk az egészbe.

Ez kérem egy módszer, ezt valahogy így kell csinálni. Azt hiszem, a világon mindenütt így folyik ez. Mert nem folyhat másképp. Nemzeti ipar ma már nem jön létre úgy, hogy a kis műhelyek szép lassan megnőnek és nagyvállalatokká válnak. Technológia kell, tehát tőkéstárs kell. Értékesítés kell, tehát, legalább kezdetben kereskedőnek kell szállítani. Mindkét dologgal szemben óriási ellenérzéseink vannak.

Így kellene ezt csinálni. De nem csináljuk. Nem csinálom én sem, és alig csinál ilyet valaki. Nem mondhatjuk azt, hogy nem lehet, nem hallottam soha történeteket arról, hogy valaki megpróbálta, de elakadt vele itt meg ott. 

Ha pedig nem csináljuk, akkor tudomásul kell vennünk, hogy olyan ipar lesz Magyarországon, amit a külföldi cégek telepítenek. És akkor viszik el innen, amikor akarják.

Meg kéne ezt gondolni, honjaim.

Sokan és számtalanszor leírták már előttem, hogy a régi polgári világnak bealkonyult. John Lukacs legújabb könyvében (Isten velem) az amerikai polgári lét letűnéséről is ír, borongós belenyugvással rögzítve ennek tényét. Mindannyian érezzük, hogy más ez a világ, mint amikor a városokban álmos délutánokon a polgárok esernyővel kezükben hazaballagtak családjukhoz, otthon újság és meleg papucs várta őket, az évek pedig a lassú gyarapodás és megrázó események nélküli nyugalomban teltek, szerencsésebb országokban akár generációkon át. Némelyeknél sokáig még háborúk és forradalmak sem igen szakították meg az évek sorát, s mi, magyarok bizony joggal hiányoljuk múltunkból a fejlődés ilyenfajta vonalát.
Ez a világ elmúlt. Ami helyébe lépett, az sokszor ijesztő és zavarbaejtő, átláthatatlan és állandóan változó. Ki kell mondjam, globalizmusnak hívják. Illik rá haragudni, én nem teszem. Ugyanis a globalizmus ellenségei rosszul feltett kérdésekre adnak félrevezető válaszokat. Nem kérdés ugyanis, hogy miként tudjuk  globalizácót megállítani, ugyanis nem tudjuk, sem mi, sem mások. A kérdés inkább az, hogy ebben a zűrzavaros világforgatagban hogyan tudjuk a magunk érdekeit minél jobban érvényesíteni, és hogyan tudunk egy olyan, barátságos kis világot teremteni magunknak, amelyben boldogok lehetünk.
A globalizmusról szintén sok mindent leírtak már, nem szeretném ismételni. De van néhány szempont, amit érdemes még megemlíteni, hátha le tudunk vonni belőle életünkre nézve is hasznos következtetéseket.

A globális világban mintha nem lenne tulajdonos. Vagy láthatatlan lenne, egy titokzatos ember, aki nem mutatkozik soha, csak valahol, valahogy befolyásolja az életünket. A polgári világ úgy van vele, mint a kis magyar cégeknél látjuk. Begurul délelőtt az udvarra egy A4-es, és kiszáll belőle az, akié a cég. Ő dönt mindenben, az ő céljaival összhangban működik az üzlet, egy ember, vágyakkal, hibákkal, törekvésekkel. Célja leginkább az, hogy a vállalat jól működjön, ezért cselekedetei és döntései valamennyire kiszámíthatóak. Én dolgoztam Magyarországon olyan német cégnél, ahol időnként megjelent a Gróf úr, ám ez egyre kevésbé tipikus. Az igazi multi cégnél nincs ilyen. A cég tulajdonosa sokszor egy másik cég, egy befektetési alap, szövevényes, átláthatatlan struktúrák tárulnak fel, amelyekben itt-ott feltűnik egy-két természetes személy, akikről persze nem tudni, hogy saját érdekeikben járnak-e el, vagy másokéban. Menedzserek vannak, akikkel találkozunk, ők döntenek valamiféle sajátos világ szabályai szerint, amelyek sokszor embertelenek, ijesztőek és ostobák. A verkli mégis megy, és potyogtatja a pénzt magából mindenfelé. Öntörvényű világ, szigorú belső törvényekkel, melyeket nem mindig lehet az emberi törekvésekkel analógiába vonni. 

A globális világ gyors és nincsenek rögzített pontjai. Bármi ledőlhet, ami tegnap még állt. Nincsenek dinasztális vagyonok, generációkon át megalapozott tulajdonok. Vállalatbirodalmak cserélhetnek gazdát egyik évről a másikra. Az örökölt vagyon nem játszik már túl nagy szerepet, a vagyonok döntő része karriervagyon, amely könnyen elenyészik és szétszóródik a tulajdonos halálával, vagy még az előtt. A tulajdonosi pozícióknál befolyás tekintetében, de sokszor jövedelmileg is jelentősebbek a menedzseri pozíciók. Ezek megszerzése a legfőbb cél, amit egy nemzetközi gazdasági pályán elérhet valaki. A születési előjogok inkább a képzésben való részvételnél jelentenek előnyt, valamint a kapcsolati rendszerbe  bejutásnál, a vagyon már semmire nem garancia. Ahogyan egykor az arisztokrácia születési előjogai, úgy most a polgári rend vagyoni, műveltségi előjogai is megszűntek meghatározóak lenni. Ebben a világban mindenkinek teljesítenie kell még akkor is, ha ez a teljesítmény sokszor furcsa dolgokat jelent. Ám, aki nem áll helyt, bámulatosan rövid idő alatt kiesik a fősodorból, és még egyszer visszajutni nehéz.

Közbevetésként jegyzem meg, hogy a vérségi és vagyon-öröklési előnyök jelentőségének csökkenése a család intézményére és a házastársi hűség általános követelményére is csapást mért. Amíg a cím vagy a vagyon, mint örökség számított az életben való indulás legfőbb kellékének, a házasság és család  telekkönyvi kérdés is volt, mert az öröklés rendjét nem lehetett összezavarni. Ma a házasság és hűség csak esetleges, választható belső erkölcsi követelmény már, társadalmi jelentősége lecsökkent, és ez katasztrofális hatással van az emberi közösségek és egyének mentális állapotára.

Végül most megemlítem csak a globális rend legfőbb fenoménját, amelyről talán kevés szó esik: a tömegterméket. A tömegtermék a globalizmus legfontosabb jellemzője, természetének ismerete nélkül hiábavaló  a mai világ megértésére törekednünk. Szeretnék is ezen kissé elidőzni, de majd legközelebb.

A képekért köszönet leányomnak.

Barátaim, most néhány napra eltűnök az internetről. Beveszem magam a Mátrába, mely pedig az én Bakonyom, az időmet pihenésre és feltöltődésre szánom. Ha visszatérek, új bejegyzéssel jelentkezem, melyben a várható jövőről ejtenék néhány szót.

Nem mintha a jósok babérjaira pélyáznék, távol áll tőlem. Aki azonban körülnéz a világban, tisztában lehet bizonyos irányokkal. Az a polgári világ, amelyről néhány szót ejtettem, ejtettünk, ha nem is eltűnőben, de jócskán átalakulóban van, és nem lesz az már többé, mint 200, vagy akár száz éve volt. Hogy miként tudjuk életünket az átalakuló világban meggyökereztetni, azon is múlik, felismerjük-e a változás fő vonalait, és hozzá tudjuk-e igazítani egyéni szokásainkat, sajátosságainkat. 29-én este erről publikálok majd.

Addig is mindannyiótoknak szép napokat kívánok. A nemzeti ünnepre pedig méltó ünneplést, a hősök iránti hála lelket nemesítő érzését, tartalmas gondolatokat, Isten áldásával.

Kiskanállal meregetem a tengert. Most, ennek a sorozatnak befejező részét írva megkísérlem, hogy emlékeztetőül egy kis üveggel eltegyek a vizéből. Nem az egész tenger, de azért emlékeztet rá.
Kevés időm, amit Nyugaton öltöttem nem teszi lehetővé, hogy egy nagy és átfogó tablót rajzoljak, nem is cél ez. Apróságokat ragadtam meg, és most összegzés következik. Rész szerinti ez is, ám megpróbálok egy olyan tanulságot megfogalmazni, melynek megfontolása mindannyiunk számára haszonnal járhat.

Sokunk tapasztalata, hogy Nyugatról hazatérve még ma is érezzük a különbséget a két világ között. Aki jól érzi magát az ottani viszonyok közt, óhatatlanul elkezdi keresni ennek okát. Nehéz ennek nyomára bukkanni, hiszen hatalmas feladat összevetni a Nyugat életének minden jelenségét az itthoniakkal. Egy részlet azonban már jó ideje nem hagy nyugodni.

Nem lenne népszerű széles körben, amit írok. Hiszen  nem ott keresem a hibát, ahol általában szokás. Nem rántom le a leplet az ármányról, a külső ellenségekről és a belső bitangokról, és nem okolom a balsorsot. Ott keresem a változás lehetőségét, ahol leginkább előidézhető: önmagunkban.

A Nyugat egyik titkát valahol a középkori városokban keresném. A fallal körülvett városokban, ahol a polgárok büszkén élvezték szabadságjogaikat és kiváltságaikat. A katedrális tövében, a piactéren és  a belőle induló utcákban műhelyek, üzletek nyíltak, melyben iparosok és kereskedők működtek. Az iparos vagy a boltos minden reggel fogta az üzlet kulcsát, kinyitotta az ajtót és nekiállt ténykedni napszálltáig. Minden áldott nap, nemzedékről nemzedékre végezték munkájukat. Minden egyes nap a maga kis munkájával telik, kis követ a kis kőre rakva növekszik az építmény. Mindennap egy kis munka, mindennap egy kis ügyesség, egy pici okosság a szakmában és a munka módszereiben, minden nap egy pici megtakarítás, és a városfal védelmében növekszik a vagyon, a jólét egyik generációról a másikra. Nem drámai és megdöbbentő ütemben, hanem észrevehetetlenül és elsöprő erővel. A Nyugat életének mélyén ezt a hosszú idejű folyamatos aprómunkát érzem, melyet a városok lakói az ipar és kereskedelem dolgában végeztek, és amely hosszú évszázadokon át olyan viselkedési mintákat, a munkamódszerek és gazdálkodás olyan módjainak ismeretét alakította ki az emberekben, hogy az az ottani élet szilárd alapjává tudott lenni.  Ha emberek évszázadokon keresztül kitartóan dolgoznak, az nem maradhat eredmény nélkül, még akkor sem, ha a viharokat, csapásokat, háborúkat a városfalak sem mindig tudják megállítani.

Ez a műhelyében, boltjában csendben ténykedő életforma az, aminek alaptípusát hiányolom a magyar múltból és persze jelenből. Ez az alak hiányzik a nemzeti és családi legendáriumokból egyaránt. A mi hőseink, legyenek bár pozitívak vagy negatívak, sosem mesteremberek vagy kereskedők, de inkább földbirtokosok vagyonos és elszegényedett változatban, katonatisztek, ügyvédek, fő- és alispánok, kántortanítók, vándorszínészek és lánglelkű költők vagy éppen kapásparasztok. Az az életforma, az valahogy nálunk elmaradt, már a középkortól kezdve.

Nem is lenne baj ez, ha nem vonzana minket az életmód, amit a Nyugat teremtett. Búzánkért, marháinkért bizony ma már nem adnak annyit, hogy megkapjunk érte bármit, amit itthon nem termelünk. Fel kellene hát vennünk azt a ritmust, amit arrafelé már régen megszoktak. Hiszen dolgozik a magyar, többet is, mint kéne, csak sehová nem jut vele.

Reménytelen lenne a helyzet? Sok évszázados lemaradás? Földrajzi determináció? Örök határvidék Nyugat és Kelet közt? Meg tudjuk tanulni pár évtized alatt, amit mások nemzedékek során gyűjtöttek össze: tudást, módszert, viselkedést, életstílus-elemeket? Nehéz dolog. De valamire a nyugati kötődés mégis jó. Kitalálnunk már nem kell azt, ami ki van.

A háború és újraegyesítés közti Bundesrepublik eredményei méltán váltják ki a művelt és művelődő világ bámulatát. Ennek a kornak volt egy jelensége a Mercedes-Benz autógyártásának hihetlen színvonalú felfutása, melynek alapján a márka Európa- és világszerte fogalommá vált, amely hírnevet aligha lehet az ázsiai tömegtermelés olcsóságával ellensúlyozni. A mostani válság során sem hallottam, hogy a Mercedes-Benz üzemeket kényszerült volna bezárni, valószínűleg most is stabilan tartja piaci pozícióit. Nos, a Mercedes egy típusa már bizonyosan bevonult a világtörténelembe. Mielőtt nyúlfarknyi kis sorozatom végén levonnám a végső következtetéseket, pihentetőül nézzünk egy pár fotót erről a gyönyörű autóról.

Az `50-es években gyártott 300-as Mercedesnek "Adenauer" volt a nickneve, mivel a kancellár gyakorlatilag mindenhová ezzel az autóval járt. A Mercedes új, 300-as modelljét 1951 áprilisában mutatták be Frankfurtban. A kancellár, miután megtekintette a bemutatót, hivatala útján megrendelt egyet hivatalos autó céljára. Nem sokkal később, 1951 decemberében megérkezett az autó, melynek extrái között a vezető- és utastér közti kézi mozgatású elválasztóüveg, szélvédőmosó, autórádió, rádiótelefon és dupla pótkerék szerepeltek. Ára 20.000,- DM volt. Összehasonlításképpen egy Volkswagen 1200 "Export" modell ára 5.400,- DM, egy Opel Kapitän ára 9.600,-DM volt, az átlagkereset akkoriban havi 350,-DM körül alakult az NSZK-ban.

 A kancellár hivatalos útjain ettől kezdve ezt az autót használta, és a köznyelv a típust csakhamar összekapcsolta Adenauer nevével.  Még 1955-ös moszkvai útjára is magával vitte, akárcsak vasúti szalonkocsiját, amely a tárgyalások idején területen kívüli diplomáciai helyiségnek számított. Ma az autó és a szalonkocsi egyaránt a bonni "Haus der Geschichte" múzeumban látható.

És még néhány kép tisztelt olvasóimnak. Lássuk a háború utáni német ipar egyik első csúcstermékét.

Említettem, hogy Nyugat-Európában nem kéjutazáson jártam. Hamar megláttam dolgozni is őket.

A gyár műszaki színvonala nem taglózott le. Az itthoni gyárunk sem állt rosszul technikailag, a műszaki fejlesztésben dolgozóként könnyen össze tudtam hasonlítani. Azt is meg kell mondjam, hogy bizonyos műszaki megoldásokban mi, magyar mérnökök helyenként ötletesebbet és jobbat alkottunk, mint a németek. Azt sem mondhatnám, hogy csillogott-villogott minden, voltak kopott és láthatóan használt berendezések és eszközök. Alapjában véve rendezett és korrekt körülményeket láttunk, amelyek mentesek voltak a magyar gyárvezetőket időnként megszálló takarítási és fényesítési rohamok jeleitől. Praktikus és célszerű volt minden,  semmi túlzott pedantéria, semmi extra semmilyen vonalon.
Figyeltem, hogyan is dolgoznak. Ez sem vágott igazán mellbe, csak később gondolkodtam el mélyebben azon, hogy mit is láttam. Voltak persze előfeltevéseink. A hivatalos szocialista tan úgy szólt, hogy a tőkések a halálba dolgoztatják a munkásokat. És itthon még jóindulatúlag is az volt a vélemény, hogy ott, na aztán ott dolgoznak az emberek csak igazán, a munkanélküliség kellő presszióval van a munkaintenzitást illetőleg az emberekre. Mindezt itthoni analógiával, a nálunk szokásos sokat-dolgozó-ember mintával összekötve  azt vártam volna, hogy megfeszítetten dolgozó, hajszolt emberekkel találkozom. Nos, semmi ilyet nem láttam.
Láttam ott németeket, dolgoztam olasszal, igazán eltérő vérmérséklet. Mégis, volt valami közös bennük. A munkaidő kezdetével elkezdtek dolgozni, és nyugodtan, tempósan, kényelmesen végigdolgozták a napot. Szép lassan, és megállíthatatlanul darálták, ami előttük volt. Nyoma sem volt bennük a magyar munkatempóra jellemző, időnkénti fellángolásnak és az azt követő letargikus kimerülésnek és üresjáratnak. Folyamatosan  dolgozott a német és az olasz. Aztán, amikor eljött az idő, a német azt mondta, Feierabend, az olasz pedig, hogy basta. És nem csinálták tovább. És haladt minden, ahogyan kellett. Senkinek nem habzott a tajték a hátán, és mégis működött minden.
Nyugatról ez az első szó, ami eszembe jut: működik. Megbízhatóan, kiszámíthatóan, mindenre kiterjedően. Számíthatsz rá. Ha nem vagy gazdag, kevesebbre számíthatsz, de arra biztosan. Eszembe jut egy utazásom hazafelé.
Úgy alakult, hogy vonattal jötem haza. Át kellett szállnom Koblenzben, és a titkárnőnk gondosan leírt útmutatójából tájékozódva némi aggodalommal tekintettem az események elé. Úgy volt, hogy a vonatom Trierből Koblenzbe érkezik mondjuk 07:42-kor, és a Liszt Ferenc expressz 07:48-kor indul tovább, mondjuk. Néhány percem volt az átszállásra, és  MÁV-on nevelkedett gondolkodásommal komolyan tartottam attól, hogy ott rekedek a pályaudvaron. Nos, a vonatom a megadott időben érkezett percre pontosan, nem előbb, nem később, hanem akkor. Sietség nélkül sétáltam át a közvetlenül mellette levő vágányhoz, felszálltam és nyugodtan utaztam tovább. Nem volt a legkisebb izgalom sem, teljesen természetesnek tűnt minden. Abban a percben, amikor ideje volt, a vonat elindult. Nem előbb és nem később. Nem láttam, hogy a Deutsche Bahn alkalmazottai fejvesztve rohangáltak volna ezért az eredményért, és hogy irtózatos nyomás alatt álltak volna munkájuk közben. Természetesen és egyszerűen működött minden.

Működik. Ez az egyik kulcsszó, az a jellemző, ami miatt úgy gondolom hogy nekünk a Nyugat oldalán a helyünk. A déli-keleti határainknál kezdődő világban ez nem evidencia, a balkáni-keleti-bizánci világban ez nem követelmény. Ott az emberek tudomásul is veszik, hogy ha nem a VIP köreibe tartoznak, akkor a dolgok általában nem működnek, mivel a bizánci típusú állam működésén kívül eső dolgok lényegtelenek. Magyarország a két világ közé ékelődve különös helyzetben van. Megvan az igényünk, hogy működjön, de ami működik, az is csikorogva, és óriási erőfeszítésekkel, drága áron. Döntenünk kell, hogy hová akarunk tartozni.

A nyugati integráció híveit gyakran éri a vád, hogy viszonzatlan szerelemben teszik bolonddá magukat és az országot, mert a Nyugat semmit nem ad nekünk. Nos, semmit nem ad, ingyen pláne nem, ez talán igaz. Tegyük hozzá, a Kelet sem ad ingyen semmit, csak ott esetenként másképp kell fizetni. A Nyugat semmit nem ad nekünk ingyen, de leskelődni, tanulni, ötleteket gyűjteni lehet náluk. És ezt az egyet mindenképpen kijelenthetem, hogy nem zárkóznak el attól, ha tanulni akarunk tőlük.

Egy másik hazautazás élményeivel zárom ezt a sort, legközelebb megpróbálom a következtetéseket levonni. Ezt a hazautazást egy különleges szempontból vizsgálom most. A legelső utam alkalmával autóval jöttünk haza, a Győrig vezető autópályaszakasz talán nem volt még készen. A német autópályákon a WC egyszerűen kifogástalan volt. Diszkrét illatosítás, nemesacél piszoárok, hűvösen csordogáló víz, tisztaság, nyugalom. Ausztriában kifogástalan tisztaság, porcelán piszoárokkal, helyenként picit vízköves. Átjöttünk a határon, és sajnos Hegyeshalom után ismét meg kellett álljunk. A pihenőnél egy téglafallal körülvett, nyitott illemhely, bitumennel lekent huggyozófal, rozsdás, félcollos, apró furatokkal ellátott acélcsőből csöpögött a víz, a padló klórmésszel leszórva. Az álom végetért, itt a valóság.

A Nyugat nem ad nekünk semmit, ez igaz. De a WC-k tisztábbak.   

 (A képek csak illusztrációk, nem az utazásaim során készültek)

Nem kívánok valamiféle audiotechnikai szakblogot indítani, a hozzáértésem nagyon hiányzik hozzá. Nem lehet azonban megfeledkeznem azokról az eszközökről, melyek ifjúkorunk mindennapjainak fontos kellékei voltak, s itt az alkalom, hogy megmutassuk őket magunknak újra és az utókor számára üzenetül hagyjuk: ezeken a magnókon hallgattuk a zenét, miközben a plafon repedéseit bámulva a csajokról ábrándoztunk, vagy meséltük egymásnak félig-meddig igaz, félig-meddig kitalált, de azért mindig túlszínezett, velük kapcsolatos történeteinket.

Téglagyári uram említette az AKAI deckeket, nos volt velük dolgom. Az egyik osztálytársamnak ilyen volt, és rengeteget jártam hozzá zenét fölvenni. Külön említést érdemel kezelőbillentyűzete, mely rendkívül finom kialakítású elemekből állt, ezek megnyomása alig igényelt erőt. Finom mechanikus működésük nem cáfolt rá kecses megjelenésükre.

Ha valaki igazán dájhárd gyerek volt, annak ugyanez fluoreszkáló fényszalagos kivezérlésmérő műszerrel állt rendelkezésére. Lüktetés, álomvilág!

És ráadásul egy kép azoknak, akik szeretik a szép műszaki alkotásokat. Az igazán komoly zenehallgatók nem elégedtek meg a kazettás deckek 4,75 cm/s - os szalagsebessége és a keskeny szalag által nyújtott hangminőséggel. Aki igazán jót akart, az orsós decket hallgatott, melynek Magyarországon is fellelhető típusa volt az AKAI GX 4000 D. Lenyűgözően szépséges, akár Mészáros Antónia leengedett hajjal. Íme hát jutalmul olvasóimnak.

Nyugatról szóló sorozatom kapcsán újra teszünk egy kitérőt.

Többször vissza fogunk térni a `80-as évek világához. Fontos időszak ez, hiszen mai társadalmunk derékhada ekkor érett felnőtté vagy kezdte felnőtt életét, másrészt ekkor nyílt először kitekintésünk a világra, melynek mámorát talán a mai napig nem tudtuk kiheverni igazán.

Félreértés ne essék, nem valamiféle retró-sorozatot szeretnék itt megalkotni. Nem szeretném a divatos irányzatot követni, mely a mai világot már letűnt időszakok formáival színesítené, kiemelvén azokat egyébként súlyosan lehangoló összefüggéseikből. Jóllehet nagyon vidám hangulat kelthető ma  a `70-es és `80-as évek válogatott és korszerűsített díszletei közt, mégis meghagynám ezt  azoknak a fiataloknak, akiknek nem idézi mindez a mi fiatalkorunk szürke világát. Ugyanis mi épp a kitörés lehetőségeit kerestük abból mindazon dolgok által, melyről itt szót ejtek. 

Mást szeretnék. Állítsunk egy kisebb emlékkövet annak a kornak, járuljunk hozzá egy letűnt világ dokumentálásához. Tárjunk fel minél többet azokból az indítékokból, amelyek cselekvéseinkben mai önvalónkhoz vezettek minket.

Jó ürügy erre mindjárt a Pioneer CT-506, melyet nem lehet csak úgy egy említés után otthagyni a régebbi bejegyzések közt.

A Nyugatról beszélek, erre itt egy japánt front deck. Később majd két másik is. Hogy ez ellentmondás-e, arra most nem kívánok válaszolni. A japán magnó nekünk arra kellett, hogy Nyugaton érezzük magunkat a zene által, a kivezérlésmérő műszerek zenére lüktetésében egy másik, szabad világ ritmusát keresve.

A képeket nézegetve az tűnt fel, hogy külső megjelenésében a CT-506 semmiféle módon nem lóg ki egy mai környezetből sem. Holott kérem, közel 30 évről beszélünk! Nyoma nincs annak a mosolyra fakasztó érzésnek, ami a politúros asztali rádiók, áramvonalas karú műbőrbevonatú lemezjátszók láttán fog el bennünket.

Mi lehet a titok? Az előlapon nem találunk semmit, ami bármiféle díszítő funkciót szolgálna. Talán épp itt van a lényeg elrejtve. Az egyszerű ezüst színű előlap a nyers fém gondolatát idézi, melynek univerzalitása és örök érvénye azonnal érthető. Az átlátszó üveg részek látni engedik azt, amit látni kell. A két szegmensszámlapos kivezérlésmérő műszer egyszerű vonalai időtlenek, akár a legkorszerűbb műszerfalon sem hatnának idegenül. A hangfelvételt és a zajcsökkentő működését egy piros és egy zöld LED jelzi minimalista egyszerűséggel. A kezelőbillentyűk kialakítása távoli asszociációval az európai zene legnemesebb hangszerére, a zongorára utal, sima felületével felhívja a figyelmet a könnyed kezelhetőségre. A hálózati kapcsoló, a kazettatípus-választó és zajcsökkentő kezelőgombok a legegyszerűbb ortogonális formából, a téglatestből, a felvételkori kivezérlést  beállító potméterek egytengelyű kezelőgombjai pedig a poláris-ortogonális világ alapformájából, a hengerből alakíttattak. A legegyszerűbb formák, egyszerű vonatkozások és funkcionalitás - mindennek eredménye az örökérvényű forma.

Vessünk talán egy pillantást a hátlapra, ahol ugyanezt az egyszerűséget találjuk.  Matt fekete lakkal festett lemez, rajta a legszükségesebb csatlakozások, szervizfunkciók elemei és egyszerű tudnivalók, figyelemfelhívások.

 Miért is szerettük? És ez itt a legsarkalosabb kérdés. Mert egyesítette magában mindazt, amire vágytunk: Minőség, funkcionalitás, esztétikum. Mert a hivatalosan elmarasztalt fogyasztói világ azt adta nekünk, amire a dolgok végtelen egyszerűsége szerint szükségünk volt: igényeinkhez igazodó eszközt. A szocialista ipar termékeinek más volt a filozófiája: központilag meghatározott működési elvekhez és paraméterekhez kellett igazítanunk az igényeinket. Na, ebből lett elege mindenkinek a `80-as évekre.