Nyugatról szóló sorozatom kapcsán újra teszünk egy kitérőt.
Többször vissza fogunk térni a `80-as évek világához. Fontos időszak ez, hiszen mai társadalmunk derékhada ekkor érett felnőtté vagy kezdte felnőtt életét, másrészt ekkor nyílt először kitekintésünk a világra, melynek mámorát talán a mai napig nem tudtuk kiheverni igazán.
Félreértés ne essék, nem valamiféle retró-sorozatot szeretnék itt megalkotni. Nem szeretném a divatos irányzatot követni, mely a mai világot már letűnt időszakok formáival színesítené, kiemelvén azokat egyébként súlyosan lehangoló összefüggéseikből. Jóllehet nagyon vidám hangulat kelthető ma a `70-es és `80-as évek válogatott és korszerűsített díszletei közt, mégis meghagynám ezt azoknak a fiataloknak, akiknek nem idézi mindez a mi fiatalkorunk szürke világát. Ugyanis mi épp a kitörés lehetőségeit kerestük abból mindazon dolgok által, melyről itt szót ejtek.
Mást szeretnék. Állítsunk egy kisebb emlékkövet annak a kornak, járuljunk hozzá egy letűnt világ dokumentálásához. Tárjunk fel minél többet azokból az indítékokból, amelyek cselekvéseinkben mai önvalónkhoz vezettek minket.
Jó ürügy erre mindjárt a Pioneer CT-506, melyet nem lehet csak úgy egy említés után otthagyni a régebbi bejegyzések közt.
A Nyugatról beszélek, erre itt egy japánt front deck. Később majd két másik is. Hogy ez ellentmondás-e, arra most nem kívánok válaszolni. A japán magnó nekünk arra kellett, hogy Nyugaton érezzük magunkat a zene által, a kivezérlésmérő műszerek zenére lüktetésében egy másik, szabad világ ritmusát keresve.
A képeket nézegetve az tűnt fel, hogy külső megjelenésében a CT-506 semmiféle módon nem lóg ki egy mai környezetből sem. Holott kérem, közel 30 évről beszélünk! Nyoma nincs annak a mosolyra fakasztó érzésnek, ami a politúros asztali rádiók, áramvonalas karú műbőrbevonatú lemezjátszók láttán fog el bennünket.
Mi lehet a titok? Az előlapon nem találunk semmit, ami bármiféle díszítő funkciót szolgálna. Talán épp itt van a lényeg elrejtve. Az egyszerű ezüst színű előlap a nyers fém gondolatát idézi, melynek univerzalitása és örök érvénye azonnal érthető. Az átlátszó üveg részek látni engedik azt, amit látni kell. A két szegmensszámlapos kivezérlésmérő műszer egyszerű vonalai időtlenek, akár a legkorszerűbb műszerfalon sem hatnának idegenül. A hangfelvételt és a zajcsökkentő működését egy piros és egy zöld LED jelzi minimalista egyszerűséggel. A kezelőbillentyűk kialakítása távoli asszociációval az európai zene legnemesebb hangszerére, a zongorára utal, sima felületével felhívja a figyelmet a könnyed kezelhetőségre. A hálózati kapcsoló, a kazettatípus-választó és zajcsökkentő kezelőgombok a legegyszerűbb ortogonális formából, a téglatestből, a felvételkori kivezérlést beállító potméterek egytengelyű kezelőgombjai pedig a poláris-ortogonális világ alapformájából, a hengerből alakíttattak. A legegyszerűbb formák, egyszerű vonatkozások és funkcionalitás - mindennek eredménye az örökérvényű forma.
Vessünk talán egy pillantást a hátlapra, ahol ugyanezt az egyszerűséget találjuk. Matt fekete lakkal festett lemez, rajta a legszükségesebb csatlakozások, szervizfunkciók elemei és egyszerű tudnivalók, figyelemfelhívások.
Miért is szerettük? És ez itt a legsarkalosabb kérdés. Mert egyesítette magában mindazt, amire vágytunk: Minőség, funkcionalitás, esztétikum. Mert a hivatalosan elmarasztalt fogyasztói világ azt adta nekünk, amire a dolgok végtelen egyszerűsége szerint szükségünk volt: igényeinkhez igazodó eszközt. A szocialista ipar termékeinek más volt a filozófiája: központilag meghatározott működési elvekhez és paraméterekhez kellett igazítanunk az igényeinket. Na, ebből lett elege mindenkinek a `80-as évekre.