Említettem, hogy Nyugat-Európában nem kéjutazáson jártam. Hamar megláttam dolgozni is őket.

A gyár műszaki színvonala nem taglózott le. Az itthoni gyárunk sem állt rosszul technikailag, a műszaki fejlesztésben dolgozóként könnyen össze tudtam hasonlítani. Azt is meg kell mondjam, hogy bizonyos műszaki megoldásokban mi, magyar mérnökök helyenként ötletesebbet és jobbat alkottunk, mint a németek. Azt sem mondhatnám, hogy csillogott-villogott minden, voltak kopott és láthatóan használt berendezések és eszközök. Alapjában véve rendezett és korrekt körülményeket láttunk, amelyek mentesek voltak a magyar gyárvezetőket időnként megszálló takarítási és fényesítési rohamok jeleitől. Praktikus és célszerű volt minden,  semmi túlzott pedantéria, semmi extra semmilyen vonalon.
Figyeltem, hogyan is dolgoznak. Ez sem vágott igazán mellbe, csak később gondolkodtam el mélyebben azon, hogy mit is láttam. Voltak persze előfeltevéseink. A hivatalos szocialista tan úgy szólt, hogy a tőkések a halálba dolgoztatják a munkásokat. És itthon még jóindulatúlag is az volt a vélemény, hogy ott, na aztán ott dolgoznak az emberek csak igazán, a munkanélküliség kellő presszióval van a munkaintenzitást illetőleg az emberekre. Mindezt itthoni analógiával, a nálunk szokásos sokat-dolgozó-ember mintával összekötve  azt vártam volna, hogy megfeszítetten dolgozó, hajszolt emberekkel találkozom. Nos, semmi ilyet nem láttam.
Láttam ott németeket, dolgoztam olasszal, igazán eltérő vérmérséklet. Mégis, volt valami közös bennük. A munkaidő kezdetével elkezdtek dolgozni, és nyugodtan, tempósan, kényelmesen végigdolgozták a napot. Szép lassan, és megállíthatatlanul darálták, ami előttük volt. Nyoma sem volt bennük a magyar munkatempóra jellemző, időnkénti fellángolásnak és az azt követő letargikus kimerülésnek és üresjáratnak. Folyamatosan  dolgozott a német és az olasz. Aztán, amikor eljött az idő, a német azt mondta, Feierabend, az olasz pedig, hogy basta. És nem csinálták tovább. És haladt minden, ahogyan kellett. Senkinek nem habzott a tajték a hátán, és mégis működött minden.
Nyugatról ez az első szó, ami eszembe jut: működik. Megbízhatóan, kiszámíthatóan, mindenre kiterjedően. Számíthatsz rá. Ha nem vagy gazdag, kevesebbre számíthatsz, de arra biztosan. Eszembe jut egy utazásom hazafelé.
Úgy alakult, hogy vonattal jötem haza. Át kellett szállnom Koblenzben, és a titkárnőnk gondosan leírt útmutatójából tájékozódva némi aggodalommal tekintettem az események elé. Úgy volt, hogy a vonatom Trierből Koblenzbe érkezik mondjuk 07:42-kor, és a Liszt Ferenc expressz 07:48-kor indul tovább, mondjuk. Néhány percem volt az átszállásra, és  MÁV-on nevelkedett gondolkodásommal komolyan tartottam attól, hogy ott rekedek a pályaudvaron. Nos, a vonatom a megadott időben érkezett percre pontosan, nem előbb, nem később, hanem akkor. Sietség nélkül sétáltam át a közvetlenül mellette levő vágányhoz, felszálltam és nyugodtan utaztam tovább. Nem volt a legkisebb izgalom sem, teljesen természetesnek tűnt minden. Abban a percben, amikor ideje volt, a vonat elindult. Nem előbb és nem később. Nem láttam, hogy a Deutsche Bahn alkalmazottai fejvesztve rohangáltak volna ezért az eredményért, és hogy irtózatos nyomás alatt álltak volna munkájuk közben. Természetesen és egyszerűen működött minden.

Működik. Ez az egyik kulcsszó, az a jellemző, ami miatt úgy gondolom hogy nekünk a Nyugat oldalán a helyünk. A déli-keleti határainknál kezdődő világban ez nem evidencia, a balkáni-keleti-bizánci világban ez nem követelmény. Ott az emberek tudomásul is veszik, hogy ha nem a VIP köreibe tartoznak, akkor a dolgok általában nem működnek, mivel a bizánci típusú állam működésén kívül eső dolgok lényegtelenek. Magyarország a két világ közé ékelődve különös helyzetben van. Megvan az igényünk, hogy működjön, de ami működik, az is csikorogva, és óriási erőfeszítésekkel, drága áron. Döntenünk kell, hogy hová akarunk tartozni.

A nyugati integráció híveit gyakran éri a vád, hogy viszonzatlan szerelemben teszik bolonddá magukat és az országot, mert a Nyugat semmit nem ad nekünk. Nos, semmit nem ad, ingyen pláne nem, ez talán igaz. Tegyük hozzá, a Kelet sem ad ingyen semmit, csak ott esetenként másképp kell fizetni. A Nyugat semmit nem ad nekünk ingyen, de leskelődni, tanulni, ötleteket gyűjteni lehet náluk. És ezt az egyet mindenképpen kijelenthetem, hogy nem zárkóznak el attól, ha tanulni akarunk tőlük.

Egy másik hazautazás élményeivel zárom ezt a sort, legközelebb megpróbálom a következtetéseket levonni. Ezt a hazautazást egy különleges szempontból vizsgálom most. A legelső utam alkalmával autóval jöttünk haza, a Győrig vezető autópályaszakasz talán nem volt még készen. A német autópályákon a WC egyszerűen kifogástalan volt. Diszkrét illatosítás, nemesacél piszoárok, hűvösen csordogáló víz, tisztaság, nyugalom. Ausztriában kifogástalan tisztaság, porcelán piszoárokkal, helyenként picit vízköves. Átjöttünk a határon, és sajnos Hegyeshalom után ismét meg kellett álljunk. A pihenőnél egy téglafallal körülvett, nyitott illemhely, bitumennel lekent huggyozófal, rozsdás, félcollos, apró furatokkal ellátott acélcsőből csöpögött a víz, a padló klórmésszel leszórva. Az álom végetért, itt a valóság.

A Nyugat nem ad nekünk semmit, ez igaz. De a WC-k tisztábbak.   

 (A képek csak illusztrációk, nem az utazásaim során készültek)