Nyugaton a `90-es évek első felében jártam először. Nem kikapcsolódásképp múlattam ott az időmet, kiküldetésben jártam. Nem is csak úgy nézelődni mentem, jól meghatározott feladataim voltak. Az időm legnagyobb részét gyárakban töltöttem, esténként egy kis séta a városban, egy vacsora - ennyi volt a program. Azt sem mondhatnám, hogy Bécstől Dublinig és Oslótól Palermóig bebarangoltam volna Nyugat-Európát. Ám amit láttam, pontosan elegedő volt annak eldöntésére, hogy minden úgy van, ahogyan éreztük és gondoltuk.
Különösen fiatalabbak számára némi magyarázatot igényel, milyen várakozásokkal néztünk akkoriban egy nyugati kiküldetés elé. A Kádár-rendszerben nemigen utaztunk Nyugatra, ennek különféle anyagi és mellette olyan egyéb akadályai voltak, amiket ma már értetlenül szemlélünk.
A hivatalos állásfoglalás világos volt: a nyugati társadalom megtestesítette mindazt, amitől a becsületes és öntudatos szocialista ember óvakodni volt köteles: a kizsákmányolást, különböző népek, leginkább a harmadik világ elnyomását, a haladó gondolatok béklyóba verését és az erkölcsi nihilizmust. A propaganda az évek során persze kifinomult, talán erőtlenné és nehezen észlelhetővé vált, ám az alapelv mégis ez volt. Mindemellett pedig szovjet megszállás alatt volt az ország, amely majdnem észrevehetetlen volt, ám mégis köztudottan meghatározta korlátainkat.
Az én akkori környezetemben - vidéki nagyváros - nyoma sem volt annak, hogy az emberek életmódjukban valamiféle szocialista ideált kövessenek. A minta egyértelműen a nyugati életstílus volt. A TV-ben, moziban játszott szocialista országokbeli filmeket - nem volt sok ilyen - pár kivételtől eltekintve senki nem nézte, mindenki a nyugati, főként amerikai filmekre volt kíváncsi.
Mi kamaszok, egyetemisták életmódunkban és gondolkodásunkban egyértelműen a nyugati fiatalok mintáit próbáltuk követni, a `80-as évek angol és német Új Hullámára, az angol és amerikai bandák rock-, punk- és metálzenéjére ájultunk. 
Öltözködésünkben, hajviseletünkben a videódiszkóban látott klipekből vettük az ötleteket, igazán divatos holmiknak a nehezen beszerezhető nyugati ruhák, cipők számítottak. A szocialista táboron belül talált minták követésére talán példa sem volt, elő sem fordult, hogy valaki például NDK csatos szandálban villantott volna egyet a Kárász-utcán vagy a NagyÁ előtt.
Szüleink korosztálya is igyekezett a nyugati minták szerint élni. Valami tulajdont szerezni - ez volt az egyik fő törekvés, és ez nem is volt túl egyszerű. Valahogy senki nem bízott annyira a gondoskodó proletárállamban, hogy tulajdonlásának körét a legszükségesebb személyes tárgyakra korlátozza. Építkeztek az emberek, hétvégi telket, autót vettek, és igyekeztek beszerezni a nyugati vagy annak gondolt életmód kellékeit. Kvarcóra, távirányítós színes TV, HIFI-torony, videómagnó, mélyhűtőláda - ezek voltak a célok, nem a szocialista brigádversenyben elérhető eredmények. És a videómagnón Rambo ment, nem pedig szovjet partizánfilmek.
Nehezen feldolgozható érzések voltak ezek. A rendszer utolsó egy-két évéig úgy tűnt, nem lesz gyökeres változás, az pedig, hogy valaha a nyugati szövetséghez tartozzunk, nevetséges és elképzelhetetlen ötletnek tűnt. Valamiféle konvergenciában bíztunk, amely majd egyre jobban közelít bennünket az áhított életstílushoz, amelynek igazi mibenlétét talán soha nem tudtuk volna megfogalmazni. Miben lehet más? Nem igazán tudtuk, csak éreztük, hogy valami nagyon jó lehet, és úgy dobogott a szívünk rá gondolva, mint amikor még tapasztalatlanok voltunk a nőkkel, és a bátorságot gyűjtöttük, hogy egy lányt felkérjünk táncolni.
Nagyjából ezek voltak az alapok. Voltak bennem várakozások, amikor életem első nyugati kiküldetésére elindultam.
Egy éjszakát Mosonmagyaróváron aludtunk, mielőtt autóval nekivágtunk a következő napi hosszú útnak. Ekkor már igen jó autókkal jártunk, a vállalati Volgákat és 1500-ös Ladákat új és korszerű autókra cserélték, ami ekkor még közel nem volt általános az országban. Külön élmény volt hát az autózás önmagában is. Az M5-ös és az M0-ás kezdeményein menőztünk végig az M1-ig, ami már egy új életérzés előszele volt a Pest-megyei falvakon keresztül való végeérhetetlen vergődések és a budapesti torlódásokban való kínlódás tapasztalataival a hátunk mögött.
A mosonmagyaróvári, erősen a szocialista hagyományokat idéző szállóban reggel kismamacipős, szabvány pincéregyenruhás, mogorva pincérnő szolgálta fel a zalafelvágott-szerű tömlős sonkára ütött 3 tojást, langyos vizet teafilterrel, kockacukorral és 1/6 citrommal. Ennek elköltése után nem sokkal már a Bécs körüli autópályán kapkodtuk a fejünket, de kemény legények lévén nem tévedtünk el és megtaláltuk a helyes utat.
Folytatása következik.
