Kiskanállal meregetem a tengert. Most, ennek a sorozatnak befejező részét írva megkísérlem, hogy emlékeztetőül egy kis üveggel eltegyek a vizéből. Nem az egész tenger, de azért emlékeztet rá.
Kevés időm, amit Nyugaton öltöttem nem teszi lehetővé, hogy egy nagy és átfogó tablót rajzoljak, nem is cél ez. Apróságokat ragadtam meg, és most összegzés következik. Rész szerinti ez is, ám megpróbálok egy olyan tanulságot megfogalmazni, melynek megfontolása mindannyiunk számára haszonnal járhat.

Sokunk tapasztalata, hogy Nyugatról hazatérve még ma is érezzük a különbséget a két világ között. Aki jól érzi magát az ottani viszonyok közt, óhatatlanul elkezdi keresni ennek okát. Nehéz ennek nyomára bukkanni, hiszen hatalmas feladat összevetni a Nyugat életének minden jelenségét az itthoniakkal. Egy részlet azonban már jó ideje nem hagy nyugodni.

Nem lenne népszerű széles körben, amit írok. Hiszen  nem ott keresem a hibát, ahol általában szokás. Nem rántom le a leplet az ármányról, a külső ellenségekről és a belső bitangokról, és nem okolom a balsorsot. Ott keresem a változás lehetőségét, ahol leginkább előidézhető: önmagunkban.

A Nyugat egyik titkát valahol a középkori városokban keresném. A fallal körülvett városokban, ahol a polgárok büszkén élvezték szabadságjogaikat és kiváltságaikat. A katedrális tövében, a piactéren és  a belőle induló utcákban műhelyek, üzletek nyíltak, melyben iparosok és kereskedők működtek. Az iparos vagy a boltos minden reggel fogta az üzlet kulcsát, kinyitotta az ajtót és nekiállt ténykedni napszálltáig. Minden áldott nap, nemzedékről nemzedékre végezték munkájukat. Minden egyes nap a maga kis munkájával telik, kis követ a kis kőre rakva növekszik az építmény. Mindennap egy kis munka, mindennap egy kis ügyesség, egy pici okosság a szakmában és a munka módszereiben, minden nap egy pici megtakarítás, és a városfal védelmében növekszik a vagyon, a jólét egyik generációról a másikra. Nem drámai és megdöbbentő ütemben, hanem észrevehetetlenül és elsöprő erővel. A Nyugat életének mélyén ezt a hosszú idejű folyamatos aprómunkát érzem, melyet a városok lakói az ipar és kereskedelem dolgában végeztek, és amely hosszú évszázadokon át olyan viselkedési mintákat, a munkamódszerek és gazdálkodás olyan módjainak ismeretét alakította ki az emberekben, hogy az az ottani élet szilárd alapjává tudott lenni.  Ha emberek évszázadokon keresztül kitartóan dolgoznak, az nem maradhat eredmény nélkül, még akkor sem, ha a viharokat, csapásokat, háborúkat a városfalak sem mindig tudják megállítani.

Ez a műhelyében, boltjában csendben ténykedő életforma az, aminek alaptípusát hiányolom a magyar múltból és persze jelenből. Ez az alak hiányzik a nemzeti és családi legendáriumokból egyaránt. A mi hőseink, legyenek bár pozitívak vagy negatívak, sosem mesteremberek vagy kereskedők, de inkább földbirtokosok vagyonos és elszegényedett változatban, katonatisztek, ügyvédek, fő- és alispánok, kántortanítók, vándorszínészek és lánglelkű költők vagy éppen kapásparasztok. Az az életforma, az valahogy nálunk elmaradt, már a középkortól kezdve.

Nem is lenne baj ez, ha nem vonzana minket az életmód, amit a Nyugat teremtett. Búzánkért, marháinkért bizony ma már nem adnak annyit, hogy megkapjunk érte bármit, amit itthon nem termelünk. Fel kellene hát vennünk azt a ritmust, amit arrafelé már régen megszoktak. Hiszen dolgozik a magyar, többet is, mint kéne, csak sehová nem jut vele.

Reménytelen lenne a helyzet? Sok évszázados lemaradás? Földrajzi determináció? Örök határvidék Nyugat és Kelet közt? Meg tudjuk tanulni pár évtized alatt, amit mások nemzedékek során gyűjtöttek össze: tudást, módszert, viselkedést, életstílus-elemeket? Nehéz dolog. De valamire a nyugati kötődés mégis jó. Kitalálnunk már nem kell azt, ami ki van.