Nyárspolgár

Az első nap aztán kinyílt a világ.
Lementünk reggelizni.

Egyszerű, barátságos étkező, fal menti asztalok 3-3 székkel. Pasztellszínű terítők, szalvéták ugyanabban a színben, ragyogóra fényesített porcelán és evőeszközök, csészék, bögrék, üvegpoharak. És középen a büféasztal. Sonka többféle változatban, gyönyörűséges szeletek, valódi érett sajtok, vaj, dzsemek gyümölcsből, többféle étvágygerjesztő müzli, Bockwurst, szalámifélék, friss, ropogós zsemle, fehér kenyér, barna kenyér, fekete kenyér, magvas kenyér. Gyümölcslé, tej, kakaó, kávé, és mindenből olyan minőség, amelyet itthon még ma is csak akkor kapok, ha az üzletben a legjavát vásárolom mindenből. És hozzá a nyugalom, a hangulat, a felszolgáló mosolyog, valami olyan légkör vett körül, amiben egész egyszerűen csak jól éreztem magam. Hozzájárult ehhez persze az általános német Gemütlichkeit, ami a maga nemében egyedülálló a kontinensen, de átitatta a reggeli hangulatát valami általános szellem, amit meglepve tapasztaltam.
Ez a reggeli nem azért volt, amiért a hazai szállodában volt a reggeli. Ahol kötelező pontként én ettem valamit, hogy ne legyek éhes, a pincérnő meg kihozta, mert az volt a dolga. Nem. A német szállodában a reggeli azért volt, hogy nekünk az jó legyen. Hogy a finom falatoktól örüljön a szívünk, hogy derűs gondolatokkal induljunk a napnak. A pénzünkért nem egyszerűen ételt adtak, hanem reggelit, életérzést, világszemléletet. Nyugalommal, otthonos meghittséggel, illatokkal, látvánnyal, mosollyal, barátságos szavakkal. Találkoztam egy érzéssel. A dolgok azért vannak, hogy nekünk jó legyen. A szálloda arról szól, hogy ott mi fizetés fejében jól érezzük magunkat. Mindezt teljes természetességgel. A jó nem ellopott pillanat, amiért bűntudattal tartozunk és  egyszer majd keservesen megfizetünk érte. A jó - természetes. A recepciós kisasszony kedves mosolya magától értetődő. Szép napot kíván nekünk és sok sikert a munkánkhoz, és ezt komolyan gondolja. Mert ha sikerünk van a munkában, akkor jövünk máskor is, és neki abból lesz fizetése. Ilyen egyszerű ez. Mi pedig fizetünk, mert ez így természetes. A szállodának költségei vannak és a tulajdonos is gyarapodni szeretne.

Ó, az ócska kommunista propaganda, ami kiforgatja a dolgokat! Erről az jut eszébe, hogy pénzért kedvesek velünk. És megoldotta a maga módján, mert a szocializmusban pénzünk sem volt nagyon és kedves sem volt senki. De ezt csak közbevetettem. Nem erről szól ez.

Ettem később gyári kantinban Nagyhéten fogasszeletet tormamártással, Lübeck mellett tengeri halat és rákot az ottani igazgatóval, Párizs mellett a gyári menzán báránysültet cikóriával, és a kantinokban olyan vegetaránus ételeket, aminek nem tudtam ellenállni, pedig nagyon szeretem a húst.
Gazdagok ők? Hogyne. Ezért ez a bőség és minőség? Csak részben. Mert ehhez kell egy szemlélet. Az, hogy egy ember számára nem kiváltság, hogy jól érezze magát, hanem természetes igényéből fakadó jog. Amely, ha megadatik, a motivációk új skáláját nyitja meg. Minél jobban átgondolom és megértem ezt, annál jobban látom, hogy enélkül nincs igazi siker. Rabszolgákkal kőfalat lehet építeni, de csúcstechnológiát és széles körben elérhető minőségi életet létrehozni nem.

Folytatom még.
 

( A képek nem az elbeszélés helyszínén készültek, csak illusztrációk. Mindenesetre ilyes valami volt. )

 Miután olyan kellemesen elidőztünk `80-as évekbeli emlékeinken, szükséges némi technikai kitérő. Serdülőkorunk nélkülözhetetlen kellékeiről van szó. Legendák ezek. Igen, valóban, az Orion HS 280-as hangfalról van szó, amely a hazai ipar kiváló termékeként méltán vált ifjúkorunk egyik megkerülhetetlen használati tárgyává. Mit használati tárgyává, intézményévé! Kisebb alkalmi diszkókban, iskolai bulikon ugyanolyan jól teljesített, mint otthon vagy osztálykiránduláson. Háromutas hangszórórendszer, széles frekvenciaátviteli sáv! Világszínvonal volt elérhető áron - és főként meg lehetett vásárolni. Ez akkoriban egyáltalán nem volt természetes, hiszen az üzletben nem azt vettünk, amit szerettünk volna, hanem azt, ami volt.

És egy másik jelentős technikai vívmány, ami meghatározó jelentőséggel bírt, nos?

Igen, igen, természetesen.

A Pioneer CT 506-os kazettás deckről van szó, amely iskolai hangstúdiókban és házibulikon egyformán kiválóan teljesített, és ha kellett, az ember a hóna alá vágta, és elment a haverjához a legújabb zenéket átvenni. FeCr kazettával kiváló hangminőséget adott, finoman, könnyedén és biztosan működő mechanikus billentyűi a technika új dimenzióiba adtak bepillantást. Az első kazettás szerkezet volt, amelynek kazettakiadása lágyan fékezett módon működött, a megvilágított csatornánkénti műszerek meghitt sötétben is megbízhatóan mozogtak a zene ütemére - ismét  ablak  nyílt egy másik világra.

De ha már itt tartunk, hallgassunk egy kis zenét.

Egy kis kollázs arról, hogy milyen hatások befolyásolták ifjonti lelkünket a Nyugat részéről a múlt ködébe vesző `80-as években. Tessék okulni belőle, mint kódolta belénk azt, hogy másképp is lehet élni, mint a szocialista tábor vérfagyasztóan egyhangú, unalmas elnyomásában, ahol már a diktatúra is sírnivalóan kisstílűvé vált. Mindenből de mindenből csak azt éreztük, hogy lehet másképp.

Nyugaton a `90-es évek első felében jártam először. Nem kikapcsolódásképp múlattam ott az időmet, kiküldetésben jártam. Nem is csak úgy nézelődni mentem, jól meghatározott feladataim voltak. Az időm legnagyobb részét gyárakban töltöttem, esténként egy kis séta a városban, egy vacsora - ennyi volt a program. Azt sem mondhatnám, hogy Bécstől Dublinig és Oslótól Palermóig bebarangoltam volna Nyugat-Európát. Ám amit láttam, pontosan elegedő volt annak eldöntésére, hogy minden úgy van, ahogyan éreztük és gondoltuk.

Különösen fiatalabbak számára némi magyarázatot igényel, milyen várakozásokkal néztünk akkoriban egy nyugati kiküldetés elé. A Kádár-rendszerben nemigen utaztunk Nyugatra, ennek különféle anyagi és mellette olyan egyéb akadályai voltak, amiket ma már értetlenül szemlélünk. A hivatalos állásfoglalás világos volt: a nyugati társadalom megtestesítette mindazt, amitől a becsületes és öntudatos szocialista ember óvakodni volt köteles: a kizsákmányolást, különböző népek, leginkább a harmadik világ elnyomását, a haladó gondolatok béklyóba verését és az erkölcsi nihilizmust. A propaganda az évek során persze kifinomult, talán erőtlenné és nehezen észlelhetővé vált, ám az alapelv mégis ez volt. Mindemellett pedig szovjet megszállás alatt volt az ország, amely majdnem észrevehetetlen volt, ám mégis köztudottan meghatározta korlátainkat.

Az én akkori környezetemben - vidéki nagyváros - nyoma sem volt annak, hogy az emberek életmódjukban valamiféle szocialista ideált kövessenek. A minta egyértelműen a nyugati életstílus volt. A TV-ben, moziban játszott szocialista országokbeli filmeket - nem volt sok ilyen - pár kivételtől eltekintve senki nem nézte, mindenki a nyugati, főként amerikai filmekre volt kíváncsi.

Mi kamaszok, egyetemisták életmódunkban és gondolkodásunkban egyértelműen a nyugati fiatalok mintáit próbáltuk követni, a `80-as évek angol és német Új Hullámára, az angol és amerikai bandák rock-, punk- és metálzenéjére ájultunk. Öltözködésünkben, hajviseletünkben a videódiszkóban látott klipekből vettük az ötleteket, igazán divatos holmiknak a nehezen beszerezhető nyugati ruhák, cipők számítottak. A szocialista táboron belül talált minták követésére talán példa sem volt, elő sem fordult, hogy valaki például NDK csatos szandálban villantott volna egyet a Kárász-utcán vagy a NagyÁ előtt.

Szüleink korosztálya is igyekezett a nyugati minták szerint élni. Valami tulajdont szerezni - ez volt az egyik fő törekvés, és ez nem is volt túl egyszerű. Valahogy senki nem bízott annyira a gondoskodó proletárállamban, hogy tulajdonlásának körét a legszükségesebb személyes tárgyakra korlátozza. Építkeztek az emberek, hétvégi telket, autót vettek, és igyekeztek beszerezni a nyugati vagy annak gondolt életmód kellékeit. Kvarcóra, távirányítós színes TV, HIFI-torony, videómagnó, mélyhűtőláda - ezek voltak a célok, nem a szocialista brigádversenyben elérhető eredmények. És a videómagnón Rambo ment, nem pedig szovjet partizánfilmek.

Nehezen feldolgozható érzések voltak ezek. A rendszer utolsó egy-két évéig úgy tűnt, nem lesz gyökeres változás, az pedig, hogy valaha a nyugati szövetséghez tartozzunk, nevetséges  és elképzelhetetlen ötletnek tűnt. Valamiféle konvergenciában bíztunk, amely majd egyre jobban közelít bennünket az áhított életstílushoz, amelynek igazi mibenlétét talán soha nem tudtuk volna megfogalmazni. Miben lehet más? Nem igazán tudtuk, csak éreztük, hogy valami nagyon jó lehet, és úgy dobogott a szívünk rá gondolva, mint amikor még tapasztalatlanok voltunk a nőkkel, és a bátorságot gyűjtöttük, hogy egy lányt felkérjünk táncolni. 

Nagyjából ezek voltak az alapok. Voltak bennem várakozások, amikor életem első nyugati kiküldetésére elindultam.

Egy éjszakát Mosonmagyaróváron aludtunk, mielőtt autóval nekivágtunk a következő napi hosszú útnak. Ekkor már igen jó autókkal jártunk, a vállalati Volgákat  és 1500-ös Ladákat új és korszerű autókra cserélték, ami ekkor még közel nem volt általános az országban. Külön élmény volt hát az autózás önmagában is. Az M5-ös és az M0-ás kezdeményein menőztünk végig az M1-ig, ami már egy új életérzés előszele volt a Pest-megyei falvakon keresztül való végeérhetetlen vergődések és a budapesti torlódásokban való kínlódás tapasztalataival a hátunk mögött.

A mosonmagyaróvári, erősen a szocialista hagyományokat idéző szállóban reggel kismamacipős, szabvány pincéregyenruhás, mogorva pincérnő szolgálta fel a zalafelvágott-szerű tömlős sonkára ütött 3 tojást, langyos vizet teafilterrel, kockacukorral és 1/6 citrommal. Ennek elköltése után nem sokkal már a Bécs körüli autópályán kapkodtuk a fejünket, de kemény legények lévén nem tévedtünk el és megtaláltuk a helyes utat. 

Folytatása következik.

Felmerül a kérdés azonban: Miért is kell nekünk valahová igazodnunk?

Nos, nem kell. Sőt.  Csak akkor lehetünk erősek, ha a saját egyéni vonásainknak megfelelő, ránk szabott életet éljük.

De az emberi viselkedésnek van egy jellemző vonása: sablonokból dolgozik. A klisé határolóvonalai közé kell írnunk mindazt, ami egyedi. De az üres lapra húzott vonal általában ferdére sikerül.

A világ gyökeresen megváltozott körülöttünk ahhoz képest, amiben mondjuk 30 éve éltünk. Úgy tűnik, hogy nem igazán találtuk meg a helyünket. Érdemes lenne megvizsgálni, mi az, ami másutt működik, és miért működik náluk az, ami nálunk nem?

Amikor már kellően feltöltöttük a sablont saját tartalommal, működőképes tartalommal, elkezdhetjük akár annak keretvonalait is tologatni, átszabni, és alkalmasint egy egészen új minőség is létrejöhet, ami messze nem példátlan jelenség.

De azt, hogy minták nélkül, csak a saját elgondolásainkból merítve valami egészen újat és kiválót hozzunk létre, nem hiszem, hogy sikerülhet.

Hazánk két soron is, eléggé komoly elköteleződéssel a nyugati szövetségi rendszer része.

A magyarok ennek igenlésében viszont korántsem egységesek és határozottak. Nem tudom azt mondani, hogy az ország egy szívvel-lélekkel áll a nyugati kötelékek pártján.

Számomra mindig is teljesen magától értetődő volt a Nyugathoz tartozás igénye. Mint ahogy az is, hogy ezt a jobboldaliság integráns részének látom.  Sokan nem osztják ezt a véleményemet. Ennek a jelenségnek szeretnék a nyomába eredni. Ha mások is megosztják gondolataikat, talán tisztázhatunk néhány fontos kérdést.

Kedves olvasók!

Örömmel jelentem be, hogy a Nyárspolgár blog első bejegyzését 2009 szeptember 15-én publikálom. Címe: Nyugatra nézve - 1. rész.

Addig is néhány előzetes gondolattal szeretném olvasóimat együttgondolkodásra hívni.